Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 6. szám - HAZAI TÜKÖR - Lakatos Menyhért: Cigányok a fővárosban
A parasztság, aki az első időkben úgy érezte, hogy teljesen kihúzták talpa alól a talajt, a magántulajdonhoz való ragaszkodásával, teljesen lehetetlenné tette, hogy azok részére, akik tulajdonjoggal nem rendelkeztek, legkisebb mértékben is megélhetést biztosítson a termelőszövetkezetben. A cigányok közül, akik az első időkben gondolkodtak a belépésen, nemcsak visszariadtak a mező- gazdasági üzemek sikertelensége miatt, hanem maga a parasztság, bármennyire is munkaerőhiány volt, előítéleteivel az útjukba állt. Az alapszabályok szerint a belépést szavazás útján döntötték el. És ezek a szavazások kivétel nélkül visszautasították kérelmüket. „Ismerjük a cigányt, nem neki való a szántás” — hangzottak a visszautasító válaszok. Valóban ismerték. A vidékre jellemző, hogy az emberek nemcsak egymást ismerik, sokszor azt is tudják, kinek hány malacot fiadzott a kocája. Ezek után nyilvánvaló, hogy egy olyan népcsoportnak, amelynek évszázadokon keresztül csak a rossz tulajdonságait jegyezték fel, és azt apáról fiúra nyilvántartották, semmi lehetősége nem kínálkozott egy új élet kezdéséhez. Erre egyetlen lehetőséget csak a főváros kínált, ahol nem ismeri minden ember egymást, ahol nem társalgási téma, hogy ki fia-borja, egy gomolygó embertömeg, ahol el lehet vegyülni és nem kiabálnak rájuk, nem mutogatnak ujjal, mint vidéken szokás, a cigányokra. És az ismeretlenség homályában éppúgy embernek nézik, mint az utcán szaladó bármelyik pesti polgárt. Ezek az álmok azonban csak részben váltak valóra. Budapesten a cigányokkal szembeni előítélet csak az utcán szűnt meg, ez is csak azért, mert a pesti utcákon annyiféle náció jelenik meg, amely színre alig különbözik tőle, hogyha ruhája és jellegzetes beszéde nem árulja el, cigánylétét senki nem ismeri fel. De ha felismerik is, a főváros lakói az utcán nem tartanak előítéleteket. Lényegesen másként fest a helyzet az üzemekben és a belső, szűkebb magánkörökben. Tehát a kérdésre válaszolva, a fővárosban az előítéleteket éppúgy megtaláljuk, ha nem is olyan nagymértékben, mint bárhol. Ezzel a kérdéssel megkerestem Daróczi József cigány költőt, akit egyszerűen csak Csolinak hívnak, és akit a fővárosi cigánycsoportok nagy többségében köztiszteletben álló, szerény fiatalembernek ismernek. Lakása, egy két lépés széles, három lépés hosszú mellékhelyiség. Egy ágyuk van, meg egy rakás könyvük. Felesége rövidesen kisbabát szül. A csepeli vasöntödében dolgozik. — Többen dolgozunk ott — mondta—, egy egész brigád, csak úgy hívnak bennünket, hogy cigány brigád. Pedig ott mindenki kormos, poros, még egymást is alig ismerjük meg, de bennünket mindenki megismer — mondta nevetve —, nem könnyű a cigánynak elrejtőzni. Ő is vidékről jött fel nyolc éve, itt végezte a középiskolát is, nem panaszkodik, pedig a lakásában már hárman is sokan vagyunk. VAN-E MÉG SZIVÁRGÁS A FŐVÁROS FELÉ? Ahhoz, hogy ezt a kérdést tisztázni lehessen, néhány mondattal vissza kell kanyarodunkn az 1960-as év elejére. Azok a káros hatások, melyek a cigánycsalád kötelékeit meglazították vagy felbontották, a messze dolgozó családfő örökös távollétének eredményei voltak. Élni azonban kellett valamiből. Lakóhelyeiken ki volt zárva minden lehetőség. A régi cigányfoglalkozásokat kereslet hiányában, vagy törvénytelennek nyilvánítottsága miatt, fel kellett adni. A hatóságok szigorú intézkedései és örökös zaklatásai szinte üldözőbe vették a cigányokat. A kihágásnak is alig mondható cselekményeik miatt szigorúeljárások elé állították őket. Az eddig is súlyos előítéletekkel nyomasztott egyéneket vagy csoportokat ez méginkább megbélyegezte, és minden lépésüket, melyeket saját létük érdekében tehettek volna, meggátolta és lehetetlenné tette. Ezek után érthető, hogy csak egyetlen lehetőség volt, családostól szedni a sátorfát és minden előfeltétel nélkül elmenni Budapestre. Amilyen hamar letelepedtek, olyan hamar rájöttek arra is, hogy helyzetük nem sokat változott. Az elveszettnek tűnő múltjukat nagyon sokan a boros pohár fenekén keresték. 1968-ban már javában virágzott a vidéki nagyobb városokban és megyeszékhelyeken az építkezés. A nem cigányok által kínálkozó munkaerő, főleg segédmunkás, kevésnek bizonyult. Mint munkaerőutánpótlás, a cigányok is számításba jöhettek. Ez az önmagában visszatérő folyamat megállította a cigányok főváros felé áramlását, és ez mint az apály, egyre inkább visszahúzódik vidékre. 112
