Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 1. szám - PETŐFI-ÉV - Sütő József: „Hortobágyi kocsmárosné angyalom!”
Bajzának közlésre más verseivel együtt. Azonban a két kecskeméti kollégiumi diák egymástól független emlékezése, mely szerint ismerték a dalt már Petőfivel való találkozásuk előtt is, ennél is többre enged következtetni. Arra, hogy a vers népdallá válásának a szálai még Kecskemétnél is előbbre nyúlnak. A fiatal költő dalát akkor írta, amikor Hortobágyon át jött hazafelé Dunavecsére szüleihez. Útvonalát ismerjük: átkelve a tiszai réven Jászberénybe, innen Cegléden át Szabadszállásra, végül Dunavecsére ment. Feltehető, hogy ezeken a helyeken vagy ezek valamelyikén már előbb megismerhették dalát, mint Kecskeméten. Miért tételezhetjük ezt fel? Azért, mert Petőfiről éppen az 1842-es szünidei utazásának elején van egy folklorisztikai szempontból rendkívül érdekes adat, melyet ennek a kérdésnek a vizsgálatánál nem szabad figyelmen kívül hagynunk. Orlay Petries Soma írja, hogy mikor Petőfivel és Jókaival Dunavecséről Pestre mentek, hogy onnan majd tovább utazzanak Mezőberénybe, égy dunai dereglyén tették meg az utat. Az éjszakát a parton töltötték, hol a legények s egypár szolgálatba menő lány tüzet rakott. „Ezek egyike csinos parasztlány és jó dalos volt, kit Petőfi egypár népdalára tanított be.” Erre jegyzi meg Horváth János: „Tehát már volt egypár népdala, mellyel megfelelő környezetben előállt. Az sem lehetetlen, hogy az efféle kis idilli jelenetek ösztönzőleg hatottak rá.” (A kiemelések tőlem valók. S. J.) Miért ne tételezzük föl, hogy hazafelé menet (Jászberény, Cegléd, Szabadszállás) s otthon Dunavecsén is kedve támadt a költőnek, hogy „szívesen előálljon ez új dalával is? Ha régebbi, ismeretlenségben maradt, gyűjteményes kiadásaiban felvételre nem érdemesített dalai is erre ösztönözték, mennyivel inkább ösztökélhette egy ilyen műremek, melyet fél év múlva küld be az Athenaeum- nak! Ez annál inkább elképzelhető, mert 1844-ben a Pesti Divatlapban híradás jelenik meg arról, hogy Petőfi népdalait Dunavecsén „még a fonóban is dalolják”, amihez a szerkesztő hozzáfűzi: „Az illy eleven hatás legszebb jutalma a költőnek” (vö. Terbe L.: Petőfi és a nép. Bp. 1930, 37). Ha ez megtörténhetett (miért ne?), akkor ennek a nyomait két hónap múlva, karácsonykor a nótaéhes kecskeméti legátusdiákok nagyon könnyen megtalálhatták, felszedhették és hazahozhatták a kollégiumba. A kollégium ugyanis a Proto- collum legationale szerint 1842 karácsonyán Jászberénybe, Szabadszállásra és Dunavecsére küldött legátusokat és szublegátusokat. Nem elképzelhetetlen tehát, hogy 1843. év január közepén, amikor Petőfi Kecskemétre érkezett, a kollégium diákjainál már a Hortobágyi kocsmárosné, angyalom! szövege és dallama tényleg „közszájon forgott”. Ezt aztán Bacsó János is akár közvetlen a kecskeméti diákok révén, vagy valahogy rektori helyén, környékén megismerhette („valahol útjártában”). A Kálmán Dezső-féle történetnek van egy része, amely arról számol be, hogy midőn Bacsó Jánossal való találkozás után mintegy 28 évvel, újra felfedezi cigánya hegedűjén a Hortobágyi kocsmárosné, angyalom! dallamát, arról kiderül, hogy arra abban az időben nem Petőfi szövegét dalolták, hanem egy ilyen kezdetű népdalt: „Nekem is van szép szeretőm, kis barna, Füle mellé göndörödik a haja”. Ez szintén jellegzetes folklorisztikai jelenség, melyet Erdélyi János „fogd rá modor”-nak nevez: „nem egyéb ez, mint eltévedés, idegen versnek idegen nótára tévedése, mert népköltészetünkre soha semmi gond nem volt, és versre nótát, nótára pedig reá fogták a verset” (Népdalok és mondák, II. 437). Ez is ősrégi szokása az énekelt, népies jellegű költészetnek a XVI. sz. óta: a versszerkesztő megadta, verse milyen ismert dallamra vagy dallamokra („ad nótám”) énekelhető. Ugyanezt a jelenséget fedezhetjük fel Petőfinél is, amikor „népdalaival megfelelő környezetben szívesen előállt”, s azt „népdalára tanította be”. Világos, hogy a költő nem szerzett népdalaihoz dallamot, az általa történt betanítás csak úgy történhetett, hogy a szöveget 58
