Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 6. szám - HAZAI TÜKÖR - Hegyes Zoltán: Barlanglakók 1973-ban

... és most vessünk egy pillantást a többi, fennállóházi gyerekekre. Jó alkalom erre a ruhavásárlás összehasonlítása. Hat gyereket kérdeztem meg, hogy 1971. szeptember 1. és 1972. december 31. között milyen, mennyi és milyen értékű ruhát kaptak. A legkevesebbet érőt(1600 Ft) egy nyolcadikos fiú kapta, a legtöbbet érőt egy hetedikes lány, akinek 8000 forintot fordítottak tizenhat hónap alatt ruhatárára a szülei. A pinceházi gyerekek, igaz, csak egy fél év alatt kapott ruháikról beszéltek, de ebből nem nehéz megállapítani, hogy a fennállóháziak sokkal jobban ruházkodnak. Az utóbbiak kivétel nélkül ellátnak otthon valami házimunkát is. Szinte valamennyiök sertést és tyúkot etet, úgyhogy a szülők rá sem néznek a munkájukra, mert ez, ahogy az egyik mondja ,, . . . csak az én dolgom, és rá is érek megcsinálni”. A pinceháziaknál ilyesmiről szó sincs, bár igen kevés aprójószág ezeknél is található. A fennállóházi gyerekek parkettás szobákban laknak. A megkérdezettek közül három egyedül használ egy szobát. A lakás felszereltségéről három fennállóházi gyereket kérdeztem, valamennyiüknek a lakásában van porszívó.

Gyerekek és gyerekek ... Ha látom őket, nem tudom megállapítani, hogy melyikre néz ikerablakon keresztül a nap, melyik szívja be éjjelente a pinceház falának dohos szagát. Különbség azonban van közöttük, s nem is kicsi. A pinceházi gyerekek valamivel gyengébben táplálkoznak, kevesebb ruhát kapnak, s a családi „nevelés” sincs mindegyikükre jó hatással. A pinceház nekik árt a legtöbbet; a kis K. J.-nak, aki tizenegy éves ártatlan természetességével, csillogó szemével, nyíltságával, eszességével maga a harsogó jövendő. Vajon meddig laknak még a domboldalba mélyített odvakban . . .?

AKIK MARADNAK...

Az o-i barlanglakok harmadik csoportját az a nyolc család alkotja, akik már biztosan a barlangban maradnak. Ki ezért, ki azért. Nézzük végig őket. Kezdjük a sort ifjabb Z. I. édesapjával, idősebb Z. l.-al.

Maga a gazda enged be. Rideg, rendetlen a pinceház — ez az első benyomásom. A szobában már jobban találom magam, rend van, bár itt is érzem, hogy öregek laknak a házban, igénytelen, nagyon is egyszerű emberek. Az öregebb Z. I. téesznyugdíjas, de mert sokat dolgozott az iparban is — többek között D—ben, a kohónál — 825 forint a nyugdíja. Ehhez jön még az a pénz, amit az itthon lakó, E—ben kubikosként dolgozó harminchárom éves L. fiuk hazaad a konyhára, olyan pénz, ,,... hogyha nem adna haza L, nem jönnénk ki egyik nyugdíjtól a másikig, pedig terem négyszáz négyszögöl háztáji szőlőm is, az idén eladtam a borforgalminak 730 liter mustot, literét hét forintjával.” Z. P. bácsiék elég nehezen élnek, erre vall a szegényes bútorzat és az öregember rossz ruhája. Ki kell egészíteni a nyugdíját, éjjelente, szezonban, fűteni jár a pálinkafőzőbe, tavasszal kapálja a maga és a más szőlőjét, permetez. „Rossz már a kerék” — mondja Pista bácsi, s ezzel arra céloz, hogy a lába gyakran fáj, nem tud a meredek domboldalakon járni. Felesége néhány éve leesett a pinceház tetejéről, azóta szédül, rosszul hall, és nagyon ideges. Pista bácsi a lábfájás ellenére sem jár orvoshoz, napi öt-hat féldecit, két-három liter bort iszik,

.......ez az én gyógyszerem ...” — mondja. Templomba utoljára 1922-ben volt, huszonegy éves korában, akkor nősült. Később —1925 februárjában — mégegyszer bement, megnézte a tetején keresztül az eget, mert a földrengés következtében ,,.. . mint rózsa . . .”, kinyílt a templomtető.

Ők, már míg élnek, pinceházi lakosok lesznek. Hetvenegy és hetven évesek. Igényeiket kielégíti a pinceház, s anyagi lehetőségük másra nincs. Ott születtek, ott halnak meg. . ..

*

Téli este kéredzkedtem be egy pinceházba, nem is láttam a házszámot, nem tudtam ki lakik benne. Odabent tudtam meg, hogy a kéthelyiséges lakás M. P.-é, aki 1940 óta lakja. Csípőficamos, hatvanhárom éves, a haja caubertonozott, s engem nagyon zavarba hoz, amikor szabadkozik, hogy „ ... ne nagyon figyeljen rám, most rosszul nézek ki!” A folyamatos beszélgetés érdekében Kossuthtal kínálom. Elfogadja. Füstölünk, s közben kibontakozik előttem egy magára hagyott ember élete. O.-i születésű, a háború előtt budapesti „úri házaknál” szakácsnőként dolgozott, de senki nem fizetett utána nyugdíjjárulékot, s most a havi 438 forintos tanácsi segélyből kénytelen élni. „Szerzett” egy gyereket, aki miután felnevelte, megnősült. Aztán második esztendős házas korában a teherautójával felborult, s borulás közben kiesve a karosszériából, az autó rádőlt, a fiú a helyszínen meghalt. „A menyem—a volt menyem — »naccsága«, szoktam látni néha. A fiamnak volt életbiztosítása, nekem egy fillért sem adott, pedig amíg a fiam élt, itt laktak, láthatta, hogy miből, hogyan élek” — mondja panaszosan.

98