Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 6. szám - Raffai Sarolta: Megbékélés (Novella)

falának ütközött. Ott elnyugodott szépen. Az emberben meg tótágast álltak már a tősgyökerek, de sziszegőre cirkalmazta a hangját:

— El az. Elférne. Te meg bolondot csinálnál magadból, mint ez a tanár itt, a szomszédságban. Cipelnéd, meg dugdosnád a fenyőt pincétől padlásig . . . igaz-e?

— Szagáért is megérné — mondta az asszony, s arca hideg-sápadt maradt, hasztalan reménykedett a másik. — Eltartana vagy két hétig az a jó fenyőszag az első szobában. A hidegben. Két hétig bizonyosan ... talán még tovább is.

— Közel a város széle ... szaglászhatsz a határban, ha éppen ahhoz van kedved — somolygott az ember.

Most az asszony is letette a kanalat, csakhogy ő finoman, s a hangja szelíden fuvolá- zott.

— Hiába acsarogsz, András. Gyűjtögessél csak, te András. Taposd a trágyát, András. Cipekedjél a görbe hátadon . . . mindig segítség nélkül . . . cipekedjél ezután is. Magadban. Ne engedjél nekem se rádiót, se televíziót venni. A végén minden az övék lesz úgyis ... Gyűjtögessél, András — ismételgette nehéz lélegzéssel — gyűjtögessél csak. A boldog örökösöknek. így szoktad mondogatni . . . Gyűjtögessél.

Végül maga is megijedt vigyázatosan kordában tartott, lassan mégis átizzó hangjától, s amint ura vizslató tekintetét magán érezte, zavartan nyúlt kontya kicsi bogát kitapintani. S hogy azt rendben találta, száraz tenyerével petyhüdő arcát simította végig. Fehér lehetek, mint a fal —.gondolta —, pedig a derekamat igen-igen jól melegíti a tűz ... elsüt idáig. Hanem a többi ... a többire gondolni se kéne.

Óvatosan vonta le kezét a tányér mellől, s ejtette ölébe. A kötény meg a szoknya sűrűre korcolt ráncait vigyázva simítgatta el, két tenyérnyi folton nyomkodta gyöngéden furcsán gömbölyödő hasát, ahol a kínok alattomban burjánzó csokra újabb és újabb fájdalomszirmokat nyiladoztatott, akár szétpattogó bimbók forró napsütésben.

Az ember újabb adagot szedett magának, bőségeset, csak azért is megáltalkodottan, a túrót-tejfölt se hiányolta már.

— Szóval minden az övék lesz. A Maristoké — mondta lassan, visszafogott, hangta- talan göcögést sejtetve.

Az asszonynak előbb csak szempillái rebbentek nyugtalanul, azután arca is elveszítette eddigi keménységét, ajka megrándult, s lefittyedt.

— Neked nincsen rokonod . .. olyan igen közeli — dadogta. — Ki másé lehetne?

— Tudhatja is azt előre valaki — mondta az ember óvatlanul, nyugodt derűvel.

Az asszony lassan, reszketősen állt fel. Soha ilyen iszonyú gyöngének nem érezte még

a lábait. Mintha valami rossz lélek látatlanul emelgetné, s hol lábujjaira, hol meg sarkára eresztené vissza, s mikor melyikre, kiszámítani lehetetlenség. De azért bámulta emberét kitartóan, s szeme alatt elfeketedtek a megsüppedt árkok.

— Te! — szólalt meg rekedten. — Mit mondott az orvos tenéked?!

Mintha torkán szálka akadt volna, köhögött, harákolt az ember hosszan, szemeit törölgette, de az asszony tekintete most már nem irgalmazott.

— Amit neked —fulákolta végre. — Pontosan azt, amit tenéked. Téged operált. . . te feküdtél a keze alatt. . .

Az asszony várt, s hogy az ember nem szólott többet, kurtán biccentett.

— Én. Én feküdtem.

— Nahát. Énnekem meg ... mi a jófenét mondott volna?

Az asszony leült, mozdulatlanul meredt a másik tele tányérjára, várta, hogy kiürüljön. Az ember ádámcsutkája nagyokat ugrált, étvágytalanul eszegetett még egy kicsit, azután eltolta maga elől az ételt.

Az asszony kínos lassúsággal takarította le az asztalt, undorodva pöckölte egy rakás79