Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 6. szám - Raffai Sarolta: Megbékélés (Novella)

— Készen vagy? — kérdezte.

Az asszony elevenen nézte őt, minden rezzenését gonddal ügyelte, éhes macskaszeme sárgán fénylett.

— Készen.

Az ember rácsodálkozott.

— Hát akkor?

Az asszony nehézkesen mozdult. Itthon eszkábált, kerek falapra helyezte a forró lábost, és a sütőből kapkodó ujjakkal ügyeskedte elő a füles-zománcos tálba föl púpozott metéltet. Most már csak a tárgyakat vigyázta, a másik kutató tekintetét magán tudta láthatatlanul is.

Az ember mozdulatai megszakadtak, amint éppen asztalhoz ülni készült.

— Csak így? Pőrén? — hitetlenkedett, s a tésztával teli tálat nézegette kedvetlenül.

— Csak. — S az asszony leült.

— Túród is, tejfölöd is van — mondta az ember bátortalanul, s még mindig állt. — Tudhatnád, hogy én .. .

— Tudom — mondta az asszony keményen, s levette a lábos födelét. — Huszonnégy év alatt kitanulhattam a gusztusod. Hanem... énnekem csupaszon jobb. Mindig is így szerettem volna. — Elhallgatott, várt néhány másodpercet, s engedékenyebben szólt még: — A túró elveszi a hal ízét, no. Azért.

Az ember döbbenetében lehuppant a székre, igyekezett felesége tekintetét elkapni, de az állhatatosan igazgatta a kanalakat — a kismerőt, meg a nagymerőt — mindkét nyelet az ura felé irányozva.

— Ne kéresd magad.

Az ember kelletlenül szedett a metéltből, s a gubancosán egymáshoz tapadt, mezítelen szálakat bontogatta ügyetlenül. Szeme sarkából a tűzhely nyitott ajtajára pillantott, s mint az elröppenő madár szárnya érinti a vízfelületet, tekintete lopva az asszony sápadt arcát is megjárta, hogy újra a metéltre feledkezzék.

— Ha tejföl van rajta, nem ragad — magyarázkodott.

— Úgy félj, megfúlsz belé — mondta az asszony ellenségesen, majd barátságosabbra igazította a hangját: —forró lében mindjárt szétugranak a nyűvesek — s magának már merte is a sötéten gőzölgő hallevest.

Az ember mit se szólt, kanalával a fejeket kereste, s ráültette őket szemközt magáéval a tésztakupacra. Az asszony csak a lecsonkolt fejtöveket látta, a húspiros paprika megtapadt rétege alól is kifehéredett, egyetlen csontmagocska köré türemkedett puhán, hullámos-magosan, akár a rózsa.

Az ember csak most szedett a léből ráérősen, mozdulatlan arccal meredt a nagymerőre. Mindössze megtágult orrcimpái árulkodtak valamiről — haragról-e, éhségről-e? —, honnan tudhatná azt egy asszony pontosan! Az ember belehörpölt a lébe, s máris fintorgott:

— Túró-tejföl nélkül nem az igazi, hiába.

Az asszony kanala fémesen csörrent.

— Hozhatok a kamrából, tégy a magadéba.

Az embert elöntötte az indulat.

— Bolond vagy te? Ebbe, itt?

— Ha nincs máshová — vont vállat az asszony, s láthatóan nagy nyugalommal kanalazott tovább.

Az ember iszonyatosan nyelt, ujjai közé fogta a fejet, tövét megszopogatta. Friss, rózsaszín ínye odavillant az asztal túlfelére, amint fogai belemélyedtek a húsba.

Az asszony végigsétáltatta nyelvét szájüregében, meg-megtapintva ínyén a foghíjakat.

77