Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 4-5. szám - JEGYZET - Gál István: A szlovák Orfeusz magyarul
esküvésben indították meg a magyar szellemi élet képviselőivel békülési mozgalmukat. Az igazság az, hogy mindkét oldalon jószándékú és politikai befolyás nélküli intellektuellek magánkezdeményezése volt ez az egész barátkozás. 1935 és 1943 között pozsonyi és prágai utaimon találkoztam Lukáccsal, aki akkor a vezető szlovák folyóiratok és napilapok munkatársa volt. Szalatnai Rezső vitt el pozsonyi lakására. Jankó Král utcai hegyoldali napfényes lakásában reprezentatív magyar könyvtárra bukkantam. Lukác, mint legutóbb megírta, Besztercebányán járt még magyar gimnáziumba, a klasszikus és a modern magyar irodalmat világháborús diákévei alatt a szlovákkal együtt szívta magába. így a magyar nyelv tökéletes birtokában és a magyar irodalom alapos ismeretével mint költőnek, fordítónak és újságírónak, sőt mint teológiai tanárnak is valósággal életformájává vált a magyar szellemi termékek figyelemmel kísérése. Könyvespolcain nemcsak a magyar klasszikusok, Petőfi, Arany és a nagy nyugatosok, Ady, Babits, Juhász Gyula műveit találtam, hanem az akkori fiatal költőnemzedék alkotásait is, beleértve a műfordításokat is. Lukác, akinek líráját az akkor készült, kevésbé tökéletes fordítások alapján Szabó Lőrincéhez éreztük legközelebb állónak, Szabó Lőrinc fordításait is rendkívül sokra tartotta. Érdeklődése az irodalmon is túlnyúlt; mint a pozsonyi szlovák evangélikus theológia professzora, a magyar homiletikai kiadványokat is beszerezte. Tájékozva volt a magyar irodalmi élet csoportosulásairól, mozgalmairól és orgánumairól is. Különös figyelemmel kísérte mindazokat a jeleket, híradásokat, amelyek magyar részről az ő népe és irodalma iránti megértésről és barátkozásról tanúskodtak. A német megszállás kellős közepén volt bátorsága nyilatkozatban kifejteni a magyar —szlovák kölcsönös megismerés és irodalmi csere változatlan szükségességét, holott a náci hatóságok a dunai szomszédok egymás iránti ismerkedésének és barátkozásának minden jelét ellenük irányuló összefogásnak és összeesküvésnek minősítették. A német megszállás az ún. önálló Szlovákiában bonyolultabb helyzetet teremtett, mint nálunk: terv szerint ki kellett volna ábrándítaniok a szlovák értelmiséget az évszázados orosz barátságból, a csehekkel való közös államiság emlékéből és a magyar kulturális hagyományokból. A szlovákokat éppúgy, mint a hotvátokat, a nácik meg akarták nyerni maguknak. Amikor 43 tavaszán fönnjártam, éppen vagy hatvan szlovák írót és újságírót vittek a szovjet frontra, hogy a helyszínen nyert tapasztalatok alapján siettessék a kiábrándulás folyamatát. Éppen az ellenkezője történt — a helyi őslakosság iránti részvétből, megértésből és testvériségből. Lukác nemzedéke Szlovákiában félévszázad alatt valóságos földrengéssorozaton ment keresztül. Magyar gimnáziumba járt még, besorozták a monarchia hadseregébe, még a pozsonyi magyar egyetemre iratkozott be, Csehszlovákia megalakulása a szlovák nép változatos sorsával a haladó értelmiséget új és új feladatok elé állította. Lukác első magyar ismerősei és Pesten élő figyelői voltak a szomszédos irodalmaknak azok a radikális beállítottságú fiatalok, akik a Sarlóval álltak összeköttetésben. Szalatnai Rezső, a Sarló egyik alapítója és vezető tagja, Lukác évtizedeken át kitartó méltatója ismertetett meg Lukác műveivel, tőle értesültünk életének és tevékenységének újabb és újabb fejezeteiről, ő volt az, aki egy évtizeddel ezelőtt javasolta, hogy a PEN Club modern magyar irodalmat ismertető tevékenységéért kitüntetésben részesítse. Lukác Adyról szóló disszertációja után hosszú éveken keresztül készítette elő a modern magyar líra válogatott antológiáját. Természetesnek látszott, hogy amikor a dunai közeledés általam szerkesztett folyóiratát, az Apollót megindítottam, a szlovák irodalom élő nagyjai között Lukác bemutatása is sorra került. Őmaga azonban kéretlenül is szívesen foglalkozott az Apollóval, egyes köteteit ismertetve, sőt egyes tanulmányait teljes egészében szlovákra fordítva. (Pl. Sárkány Oszkár esszéjét a szlovák novellairodalomról.) Amikor 1943 májusában heteket töltöttem Pozsonyban, a háború vége felé egyre növő és a pestinél akkor szigorúbb ottani Gestapo-ellenőrzés komor és zord hangulatot keltett a szlovák értelmiség soraiban, nem is szólva a Prágából odamenekült írók és tudósok különleges helyzetéről. Megint Szalatnai Rezső volt az, aki az akkori szlovák irodalmi, művészeti és tudományos élet vezető személyiségeivel összehozott. Kávéházakban és kiskocsmákban látszott legalkalmasabbnak ismert odavalósiakkal együttesen találkozni. A Huszadik Század hajdani munkatársa, a húszas években csehszlovák kultuszminiszter, Anton Stefanek 162
