Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 4-5. szám - MŰVÉSZET - Késmárky Mária: Nagy István-emlékek Baján
— A bajai festőkkel milyen kapcsolatban volt? — Éberékkel fenntartotta az érintkezést, járt hozzájuk, kiállításon képeiket megnézte, de az ő művészi munkásságukról semmiféle nyilatkozatot nem tett. Tudom, hogy az öreg Éber Sándor bácsi elismeréssel beszélt Nagy István művészetéről. Becsülte, szerette, sőt a Nagy István temetésén ő mondotta a búcsúbeszédet, melyben nagyra értékelte Nagy István, a művész munkásságát. Néhány festőt nem nagyon szeretett, de erről sem tett nagyobb mérvű elítélő nyilatkozatot. Egyszer vettem egy Pécsi Pilch képet, ami nem nagyon tetszett az öregúrnak. Közölte, hogy a baráti köre mondta, hogy csak ezt a Pécsi Pilch képet ne vettem volna meg. Minden rendben volna, és elismernék az én műgyűjtői munkásságomat, de ezt nagyon elítélték. — Megkérem, mesélje el az Imre bácsiról készített portré történetét.4 — Nagyon sok portrét láttam, amit Nagy István készített. Voltak benne remekművek, azonban szerény véleményem szerint, voltak kevésbé sikerültek is. Én arra gondoltam, hogyha Nagy István csinálna rólam egy portrét... feketében, ez mint probléma jobban érdekelné Nagy Istvánt. Talán harminckettőben5 lehetett, egy tavaszi vasárnap délelőttjén eljött az öregúr a lakásomra, hozta a pasztellkészletét, állványát, egypár rajzlapot és pontban 10 órakor nekikezdett. Rendkívül gyorsan dolgozott. Két óra alatt teljesen készen is volt a kép. Akkor egy tükröt tartott a kép egyik oldalához, azt megnézte, aztán azt mondta: — „Na, itt van, jól van, kész." És ezzel eltávozott. Úgy éreztem, hogy a képpel ő maga is meg volt elégedve. Nekem is nagyon tetszett a kép, amit azóta is végtelenül szeretek. — Arra nem tetszik emlékezni, hogy mennyibe került? — Úgy emlékszem, hogy talán 100 vagy 150 Pengőt adhattam érte. Na most még az ő saját portréjáról — ami az én birtokomban van — mondhatnék egy-pár szót, amit annak idején — azt hiszem harmincötben — vehettem meg tőle, 250 Pengőért. Ezt a képét végtelenül szerette. Úgyhogy a feleségének többször kijelentette, hogyha minden képe elveszne is, csak erre az egyre vigyázzon nagyon. A portré a száj táján lyukas volt, amit ővele befódattam és kiigazíttattam. Utólag írta alá ezt a képet. Az Önarcképről még azt mondhatom, hogy nem is igen adta volna el ő másnak, annyira féltette. Talán miután bizonyos mértékig vonzódott hozzám, ezért is egyedül nekem volt hajlandó eladni.6 A 250 Pengő vételár az akkori viszonyok között elég komoly összeg volt. Örült, ha egy-egy képéért 60 Pengőt kapott. De még ennyiért sem tudta eladni a képeit. A legnagyobb szegénységben, úgyszólván nyomorban éltek. — Beszélne még Imre Bácsi a képvásárlásokról? — Szerettem volna, ha a városban sok képét megvásárolják. Tettem is nagyon sok lépést ennek érdekében, azonban sikertelenül. így a képeket legtöbbször én vettem meg. így jártam az egyik nagyobb méretű képével is, amit bekereteztettem, s elvittem a Déri Múzeum igazgatójához, Sőregihez. Kértem, hogy vásárolja meg, hogy legyen egy jó Nagy István- kép Debrecenben a Déri Múzeumban, és hogy segítsünk szegény művészen. De Sőregi mereven elzárkózott, s végül ezt a képet is én vásároltam meg. A festmény, ami a Pap Gábor könyvében a 43. szám alatt reprodukálva van, az „Erdélyi havasok”. Erre a képére egyszer Nagy István azt a megjegyzést tette, hogy a hóra nem az a jellemző, hogy fehér, hanem hogy hideg. Ezért kevert bele kék szint is. Sajnos, Baja város közönsége 30 — 40 évvel ezelőtt Nagy István művészete előtt idegenkedve állt. Nemcsak, hogy nem szerette, hanem távol tartotta magát tőle; hiába volt minden propaganda, amit Nagy István érdekében próbáltam kifejteni. Ez legtöbbször nemcsak hogy süket fülekre talált, de bizonyos mértékig engem elmarasztaltak, mondván (Baja város előkelősége), hogy annyi pocsék képet, mint nálam, nemigen látni sehol. Igaz, hogy nálam szabványképek nemigen voltak. Nagy István azonban volt vagy ötven, és Egry is volt egypár. Hát azt persze az akkori közönség, az akkori előkelő közönség egyáltalán meg nem értette, s elismerni nem volt hajlandó. Amikor a felesége egy-egy véletlenül hozzájuk tévedt vásárlónak mutogatta a festő képeit, akkor ő rendszerint kiment a szobából, hisz egy szobájuk volt összesen, az volt a műterem, az volt a lakásuk, az volt minden otthonuk.7S mikor aztán az öregúr megunta a sétálást, bejött, s rászólt a feleségére: „Minek mutogatja, nem vászon ez, nem méterre veszik ezt." És így a vevőt elijesztette. Beszélgetésünk végén Nagy István művészetének jelentőségéről szólt Aszalós Imre. 151
