Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 4-5. szám - NÉP - TÁJ - HAGYOMÁNY - Bánszky Pál: Zsákutca és útkeresés

közöttük. De csak látszólag, mert a megrendelt faragások mégis tükrözik a társadalom igényét és ízlésállapotát. Mutatják jelenleg például az uralkodó „vitrinszemléletet’’, melyben helyet kap a talpán biliárdposztóval ellátott „szobatiszta népi faragás” is, a többé-kevésbé szabvány méretben és stílusban kelendő nippfigurák, funkciójukat vesztett múlt századbeli pásztorfaragások, az eleve dísztárgynak szánt csecsebecsék. Ezek a faragások a betegség tüneteit, a hasznosság és szépség népművészeti egységének a megbomlását hordozzák és érzékletesen példázzák az árutermelő népművészet zsákutcába jutását.

A tömegigény kielégítésére és a termelékenység növelésére közbeiktatódik a gépi munka. Most már a kereskedelem sorozatban készített dobozokat, a faragók dolga csupán a díszítés marad. Az új eszköz és eljárás megkönnyíti a termelést, ugyanakkor nyilvánvalóvá teszi, hogy napjainkban egy formatervezett, gépi munkával előállított doboz attól lesz népművészeti tárgy, hogy a rutinos faragó hagyományos motívumokkal díszíti a szabadon hagyott felületeket. A fő ma a díszítés hangsúlyozása. Ebből a gyakorlatból ad absurdum következhet az az esztétikai alapelv, hogy az a legszebb és legértékesebb népművészeti faragás, amely a leggazdagabban díszített.

Hajdan a jó és szép egyet jelentett, sőt a népművészet elsődlegesen funkcionális volt, az esztétikum is inkább a hasznossági oldalt segítette. A fiúgyermek bölcsőjére festett kakas a termékenység szimbólumaként jelent meg. Konkrét jelentést hordozott az életfa, a rózsa stb. S amikor ezek a jelentéseket hordozó motívumok kikoptak a köztudatból, szokásból, a megelőző jelentés ismerete nélkül kerültek rá a tárgyakra. Napjainkban a díszítés burjánzása a halál előtti átmeneti jólétre emlékeztet, valami féktelen haláltáncra, népművészeti múltunk végkiárusitására. A tetoválás, a cifraság, a hordozóját jellemzi. A díszítéstúltengés kifejezhet hamis igényt, tükrözhet fejletlen, illetve rossz ízlést, jelezhet egyfajta elmaradottságot, de ez a jelenség korunknak semmiképpen sem szükségszerű és természetes terméke. A kultúra fejlődése — feltételezhetően és tendenciáiból következően — a dolgok lényegi egyszerűsödése, a díszítmények csökkenése, sőt eltűnése irányába mutat.

Az önmaga számára és kiállításon történő bemutatkozás céljára dolgozó faragók munkái sem mentesek ezektől a hatásoktól és torzulásoktól. A tünetek — főként az egyértelműen vállalt esztétikai célzatosság következtében — az amatőrök által készített munkákon is megtalálhatók. Újabban divatba hozták a festői modorban készített és táblaképként funkcionáló intarziát, mely kilépett a műfaj kereteiből, de nem talált új funkcióra, sem használati, sem esztétikai értelemben. A széles körben terjedő úgynevezett „csináld magad mozgalom” s ennek kerete a barkácsszakkör is rövid távú célt ad. A saját szükségletre történő termelésnek végül is határt szab az ember anyagi tehetsége és a kis lakás telítettsége. Mit csináljon a barkácsoló hosszabb távon a felszerelt műhelyben? Jobbik esetben iparszerű tevékenységbe kezd, vagy ami ennél rosszabb, egyre-másra készíti az értelmetlen és ízléstelen vitrintárgyakat és divatcikkeket. Példa akadna bőven mind az egyik, mind a másik törekvésre.

Viski Károly a Magyarság Néprajzában még azt írja: „A személytelen népnek nincs szoros értelemben vett művészete (képzőművészete), ha egyesek (mint például a személy szerint elhiresedett székely Molnár Dani, az állatmintázó) alkottak is önmagáért való (l'art pour l’art) művészi tárgyakat." Ez az állítás talán kissé el is túlozza a tömegek és a képzőművészet alkotó kapcsolatának a hiányát, mert a néprajz és a művészettörténet határmezsgyéjén — ide sem, oda sem tartozva — számottevő, a nép által alkotott képzőművészeti kultúra ment az idők során veszendőbe. A műfaj anyagigényessége és lehetősége ugyanakkor magában rejti a képzőművészetek sajátos arisztokratizmusát, mely igazán csak most van oldódóban.

Ma — az amatőrök körében — éppen az iparművészet és a képzőművészet irányában, azok alaptörekvéseivel megegyezően lehet kitapintani népi kultúránk új útkereséseit.

Az egyik út a hagyomyiyos népművészeti faragástól a funkcionális iparművészet irányába tart. Ennek a törekvésnek egyaránt alapja lehet a kézi és a gépi munka. Készülhet egyedileg és sorozatban, értékét nem a külsődleges megjelenés, hanem a kulturális fejlődéshez való alkalmazkodni tudás képessége vagy annak hiánya dönti el. A korszerű tárgyat készítő alkotóember nem fecsérli az anyagot és idejét, nem a régi eljárást kényszeríti új feltételek közé, nem díszítéssel akar szemfényveszteni, hanem az új törekvéseknek megfelelő formanyelvet keresi és fogalmazza meg a legkülönbözőbb anyagokban és funkciók céljára.

146