Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 4-5. szám - NÉP - TÁJ - HAGYOMÁNY - Sütő József: Kiskunsági parasztszínpad a millennium évében
E sorokat olvasva úgy érezzük, mintha csak Rákosi Jenőtől már 1870-ben követelt kívánságnak tett volna eleget Dékáni Árpád színpada: „Meg kellene próbálni, nem lehetne-e az indulatok egész skáláján a maguk egyszerűbb paraszti nívóján megtartani a népszínmű személyeit is” (Emlékezések, III. 54). Lázár a halasi parasztság intelligenciáját az előadáson éppen az „előadók természetességében” látja elsősorban. Úgy érzi, hogy az önmagukat adó játékukból az is kiderült, hogy legkevésbé sikerült nekik megjátszaniuk A falu rosszában a monologizálást, az elharapott beszédet és az elájulást. Mindez azt mutatja, hogy a felsoroltak a népszínműben a népi élettől teljesen elütő motívumok és szituációk, romantikus-szentimentális lecsapódások. („Elmés ember, akinek nem bicsaklott félre az esze, hogy beszélhet az magának? Segítettek hát magukon: a közönség felé fordulnak és annak beszélnek”. Boriska úriasan pózoló, hisztériás elájulása a paraszt Imrő Jucikának nem sikerült: „Dehát tehet arról a kis Juci, hogy nem látott elájulni senkit a szérűn?”) Heltai Jenő is különösen kiemeli az előadás kísérleti jelentőségét. Az előadáson „tekintettel a darab és a szereplők különös viszonyára”, „intereszánsz mértéket” lehetett látni arra vonatkozóla, vajon „mennyire igazak A falu rossza népies motívumai”. Bizonyos túlzással Heltai még Dékáni Árpád rendezői beavatkozását is feleslegesnek, félrevezetőnek tartja. Úgy gondolja, a rendezőnek csak felügyelnie kellett volna az előadásra, hagyta volna Finum Rózsit és Göndör Sándort, csináljon, amit akar. Szerinte így talán kevésbé lett volna jó az előadás, de mint kísérlet „így bizonyára szenzációsabb lett volna”. Ö is rámutat a Népszínház modoros játékstílusától a naturalista játék felé való helyes eltérésre, főleg Gyevi Marcsa (Csapóné) szerepével kapcsolatban: „megdöbbentő természetességgel, szóban, mozdulatban egyformán élethűen játszott... a Hej-t nem nyújtotta másfélóra hosszáig, mint Pártényiné a Népszínházban.” Megméretett tehát A falu rossza népiessége a népszínműi játékstílussal együtt a halasi parasztszínpadon, és sok tekintetben bizony könnyűnek találtatott. Bebizonyosodott, hogy mennyire az úri középosztály „népi” ízlésének és felfogásának a műfaja az egykorú népszínmű, még a legnépiesebbnek tartott is. Ezt a felismerést leghatározottabban Palágyi Lajos fogalmazta meg, midőn a halasi kísérlet eredményét így summázta: „S kitűnt, amit eddig nem sejtettünk, hogy A falu rossza .népies mű — nekünk, de bizony a paraszt népnek száján elmondva aránytalanul kevésbé népies mű.” Evvánál is voltaképpen ennek a beismerése az, midőn úgy nyilatkozik, hogy a halasi parasztok az egyszerűségből, természetességből és igazságból többet adtak, „mint amennyit... ezadarab megbírt”. Ez a jelentése annak is, bár nem ennek szánta: „A parasztok szájában Tóth Ede elismert népies nyelve is mesterkéltnek látszott, szavak, mondatfűzések, kifejezések idegenszerűen hangzottak előttük.” Evva persze A falu rosszával méri a halasi parasztok játékát, Palágyi, Lázár és Heltai pedig fordítva — mint Dékáni Árpád szándéka volt — : a halasi parasztok játékával A falu rosszát. Kettős eredménye lett tehát a halasi kísérleti színpadnak. Az első az volt: bebizonyította a parasztság tehetségét és így jogát is a műkedvelői színjátszáshoz („vagy csak az úri osztály privilégiuma a dilettantizmus?” Palágyi Lajos). A második pedig az: világossá lett, hogy a Népszínházban kialakult népszínműi játékstílus sok tekintetben távol áll a reális népiességtől, magában a népszínműben (még legjobb képviseletében is) sok a romantikus, szentimentális, a való népélettől idegen elem. Azoknak van igazuk, akik „igazságot és életet” követelnek a nép világát ábrázoló műfajba. Ezt pedig csak magától a néptől, a nép életének igaz megismerésétől kölcsönözhetik az írók. Erre célozva szögezi le találóan Lázár Béla: „Bizony érdekes kísérlet volt ez, melynek jelentőséget kell tulajdonítanunk... azt az igazságot, hogy a népben van az igazság.” Sajnos, az első eredmény: a paraszti műkedvelői színjátszás — mint láttuk — politikai okokból a várt országos virágzásnak nem indulhatott, de a második eredmény hatása észrevehetően jelentkezik. Mert a halasi parasztszínpad tanulságos gyakorlati tapasztalataival azon az igen széles körű fővárosi sajtóvisszhangon keresztül, amely kísérte, a népszínmű körüli vitában a haladó irányzatnak kétségtelenül nagy segítségére volt, és hozzájárult ahhoz, hogy hamarosan megindult a népszínmű irreális felemás mivoltának a feloldódása. A két ellentmondásos elem szétvált, s a reális elemből megszületett a népdráma felé mutató „falusi 124
