Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 1. szám - ÉLŐ MÚLT - Körber Tivadar: Bartók Béla a költészetben
Igaz gondolatok, a szubjektív kiindulási alap itt is elvezet Bartók szellemének helyes megértéséhez. Nehezebb feladatra vállalkoztak azok a költők, akik Bartók zenéjének lényegét közvetlenül akarták visszaadni. Két vers párhuzamba állítása szemlélteti ezt talán a legjobban. Mindjárt előre bocsátom: mint költői alkotás mindkettő szép és igaz. Mit mond azonban Bartókról, hogyan mutatja be a zeneszerzőt? Az egyik időrendben is a legelső: Juhász Gyula verse, melyet 1921-ben, Bartók szegedi hangversenyének hatása alatt írt. Idézzük ennek teljes harmadik versszakát: És fölérez és fölzeng Az áhitatos ős, szent, Az ázsiai mély, nagy, Szilajbús, büszke méla, Pogány és boldog lélek, A régi, régi Éden A zenédben! Naiv, valami sajátos nosztalgiával átitatott képek? Talán az is. De inkább zseniális megsejtése és igen pontos megfogalmazása valaminek, ami Bartók zenéjének kétségkívül egyik sajátossága. Egyszeri hallgatás után, az életmű teljességének ismerete nélkül ennél többet aligha várhatunk a kortárs költőtől. Ő valóban a felismerés friss élményével írta versét. Mit olvasunk ezzel szemben egy több mint harminc évvel később, tehát Bartók halála után, a teljes életmű ismeretében fogant versben? Illyés Gyulát idézzük: „Hangzavart”? — Azt! Ha nekik az, ami nekünk vigasz! A költő indulata érthető és jogos. Mégis elgondolkoztató, hogy valaki 1921-ben ,,a régi Éden”-t hallja ki Bartók zenéjéből, míg egy 1955-ös keltezésű vers „hangzavart” emleget, még ha idézőjelbe teszi is, mint az ellentábor vádaskodását. Mert később így folytatja Illyés: Egymásra csikorított vasnak s kőnek szitokváltozatait bár a zongora s a torok föl hangolt húrjaira ... Ha ezt valaki a húszas évek egyik elvetélt irányzatának, a bruitizmusnak valamely „alkotásáról” írja, talán el lehetne fogadni. Semmiképpen sem jellemző azonban Bartókra, akinek ma éppen klasszikus, azaz a nagy zenei hagyományokat továbbfejlesztő és megérlelő vonásait tartjuk a legjellemzőbbeknek. Bartók — mint a zenetörténet legnagyobbjai általában — úgy volt újító, hogy a megelőző korokat nem tagadta meg, hanem öntörvényei szerint újjáértelmezte, formákat nem rombolt, hanem a régiek talaján újakat teremtett. Ha „fűrész foga közé szorult reszelő sikongató jaját” emlegetünk, akarva-akaratlanul a „hangzavart” kiáltókat igazoljuk a maguk álláspontja szerint. Bartók művészete sem „hangzavar”, sem „vigasz”, hanem mindenekfölött ZENE! Hogy ebben benne van a korszak, melyben élt, a történelem roppant viharai s a társadalmi lét minden addiginál nagyobb feszültségei — az természetes. Egyetlen nagy művész sem alkotott korától függetlenül, még az is a saját korát fejezte ki — esetleg éppen indirekt módon —, aki elrejtőzött a problémák elől; ha igazán művész volt. „Mert növeli, ki elfödi a bajt.” „lm, a példa, hogy ki szépen kimondja a rettenetét, azzal föl is oldja” — írja Illyés. Igaz és szép sorok, de nem specifikusan Bartókra jellemzőek: éppúgy szólhatnának Beetho41
