Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 1. szám - ÉLŐ MÚLT - Körber Tivadar: Bartók Béla a költészetben

(irodalom, képzőművészet, filozófia, úti élmények, emberi portrék) döntő jelentősége van. A romantikával való szembefordulás egyik eredménye századunkban éppen az volt, hogy a komponisták egy része ismét a „tiszta zeneiség” jegyében alkot (Webern), ha mégis szöveges zenét komponál, olyan írói alkotásokhoz fordul, melyek nemcsak értékesek, de művészi világképébe is leginkább illenek. (Boulez: Mallarmé-improvizációk; Lutoslawski: Három poéma Henri Michaux verseire stb. Külön tanulmányt érdemelne Kodály életművében a zene és az irodalom sokrétű eszmei és művészi kapcsolata.)

Ha a kérdést most a másik oldalról is megnézzük, nem tudom, mikor kezdődött, de korunkban kétségtelenül széles körben elburjánzott szokás verseket írni más írókról, alkotókról vagy éppen alkotásokról. Hogy a legpregnánsabb példát említsem: Juhász Gyula oeuvre-je bővelkedik a legkülönbözőbb területeken működött nagy emberekről írott költeményekben (Szókratész, Michelangelo, Morus, Martinovics, Schumann, Gandhi vagy Somlay Artur). Mintha azt a célt tűzte volna maga elé, hogy újraélje és költői művekben dolgozza fel az egész művelődés- történetet! A költő műveltségi horizontjának kitágulásáról van itt elsősorban szó? Arról is, de nem csak arról. A művész elődöket, társakat, szövetségeseket keres a múltban és a jelenben; helyét a világban a más művészetekkel való kapcsolatában is tisztázza. Egyes esetekben tehát szekundér élmény, máskor a művész hovatartozása manifesztálódik szubjektív módon e versekben.

Az 1971. Bartók-emlékév adott egyrészt aktualitást annak, hogy a zenéről szóló versek sokaságából éppen a róla szólókat emeljük most ki és vizsgáljuk meg. Másrészt az, hogy az utóbbi évek költői termésében feltűnően sok a Bartók-vers, sokkal több, mint az egyéb zenei tárgyú versek száma együttesen. Mi ennek az oka? Vajon e költemények a bartóki művészet mély átéléséből fakadnak? Minél többet olvasunk el, annál inkább megerősödik az a meggyőződésünk, hogy nemcsak, vagy nem elsősorban zenei ihletésről van szó. (Itt jegyzem meg azt a személyes tapasztalatomat, hogy költőink többsége a képzőművészetekkel sokkal bensőbb, „értőbb” kapcsolatban van, mint a zenével!)

Bartók személye az utódgenerációk számára egyfajta emberi-művészi magatartás jelképévé vált. Juhász Ferencet idézem: ..Légy önmagad! Ne félj! A halálig ne add föl hited!” Bartók tragédiájában és diadalában valóban van valami, ami ha úgy vesszük: romantikus közhely (életrajzi regények és filmek sablonjai!), a mi számunkra azonban mégis egészen közvetlen és egyszeri tanulság. Ahogy Fodor András megfogalmazza:

... A puszta névért lelkesedtünk, mert tisztaságot jelentett: hittevőt, a teljes rokont, a helyettünk cselekvőt, akire gúnyos kétkedők közt büszkén mutattunk: ránk hasonlít

Halála után huszonöt évvel mindez világos és kétségbevonhatatlan, Bartók századunk és az egyetemes zenetörténet klasszikusai közé emelkedett. Ezt felfedezni, ennek hódolni ma már nem tekinthető tettnek, így a róla szóló versek jelentős része sem „fedez fel” semmit, legfeljebb a költő orientációját bizonyítja több-kevesebb meggyőző erővel. A művek tanúsága szerint sokan, akik Bartókot választják költeményük témájául, ezzel lényegében önmaguk helyét akarják korunk művészetében kijelölni és meghatározni! Ez természetesen elköte39