Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 4-5. szám - Dávid András: A délszláv epikus énekhagyomány magyar hőseiről (A versek Nagy László, Dávid András és Kiss Károly fordításai)
a délszláv népek több nyelven kiteljesedett, de mindenképpen egységes vitézi énekanyagából mintegy négyszáz énekben esik szó e régmúlt századok olyan magyar történeti (autentikus) személyeiről, akiknek sokrétű közvetlen kapcsolataik voltak a délszláv népekkel, sőt: gyakran e népek sorsdöntő, vitális jelentőségű eseményeinek is tanúi és szereplői voltak. A szóban forgó személyekkel — vagy legalábbis néhánnyal közülük — a régi magyar énekköltészetben ugyancsak találkozunk, noha emléküket érdemlegesebben krónikáink és évkönyveink őrzik; jóllehet mindez együttvéve is egy elmerült, az élő emlékezetből rég kisiklott ének- és mondaanyag vélhető Iiteráris fényének csak szerény sziporkáit, elvétett morzsáit képviseli ahhoz a soknyelvű délszláv énekanyaghoz viszonyítva, amely (a leggyakrabban közösnek érzett és valójában is közös) hőseinkhez évszázadokon keresztül hű maradt. Emléküket híven és tartósan megőrizte; nevüket és tetteiket a Dunától az Adriáig, a Triglav bérceitől a Pirin-hegység és a Strumica-áztatta daltermő vidékéig visszhangozva. Arra a kérdésre, mikor tűnhettek föl első ízben a magyar személyekről szóló délszláv epikus énekek, végérvényes választ nem adhatunk, csak megközelítőt, s ebben a vonatkozó és eddig ismert legrégibb följegyzésekre alapozunk. A jelenleg rendelkezésünkre álló legkorábbi följegyzések a XVI. századból valók. Ezek között tartjuk számon Lucic Hanibal Hvar-szigeti petrarkista költő 1553 előttről datálható horvát nyelvű adatát a Derencsényi Imréről, Magyar Balázsról és Hunyadi János vitézi dicsőségéről szóló népénekekről. S itt említhető meg a XVI. század második feléből származó olasz nyelvű följegyzés a mai Szlovénia északnyugati határvidékén nótáriusi tisztet betöltő Nicoletti Marcan- tonio tollából a Mátyás királyról zengő szlovén énekekről. A továbbiak során a XVIII. sz. elejéig (vagyis az Erlangenski rukopis — a. m. erlangeni kézirat — című gyűjtemény összeírásának időpontjáig) már folyamatosan vannak adataink a délszláv vitézi énekek magyar hőseiről. Ilyen értelemben különösen értékes támpontokat szolgáltatnak a VI. sz. végén, illetve a XVII. század első felében működő dalmáciai (raguzai és zárai) költők, például: Barakovic ]uraj (1548 — 1628), Gundulic Ivan (1589 — 1638), Palmotic Junije (1606 — 1657), Ohmucevic Nikola (+1666) és mások. A XVIII. század folyamán, sőt a XIX. sz. első feléig, Karadzic Vük nagy és rendszeres gyűjtő akciójáig sincs ilyen értelmű följegyzésekben hiány. A XVIII. században ugyanis hőseinkkel foglalkozó énekeket jegyeznek föl elsősorban Kacic Miosic Andrija (1704 — 1760) és Feric Djuro (1739 — 1820). Ilyen kezdeti, de megszakítás nélkül és folyamatosan követhető előzmények után is tanúi lehetünk a magyar személyekről szóló epikus énekhagyomány örvendetes további fönnmaradásának és meglétének a Horvát Matica vaskos köteteiben (Hrvatske narodne pjesme I —X., Zagreb, 1896—1940), a szlovén gyűjteményekben (Slovenske narodne pesmi. Uredil dr. Karel Strekelj. I -IV., Ljubljana, 1895 — 1898), a Miladinov-fivérek macedón és bolgár nyelvterületről származó énekanyagában (Balgarski narodni pesni. Sobrani od Bracja Miladinovci, Dmitrija i Konstantina ..., Zagreb, 1961), valamint Karadzic St. Vük már érintett klasszikus gyűjteményeiben (Srpske narodne pjesme, első három kötete 1823 -24-ben, a negyedik meg 1834-ben Lipcsében és Bécsben; majd 1841 és 1866 között újabb hat kötetes énekgyűjteménye Bécsben) a XIX. sz. első feléből és a századközép időszakából, hogy csupán a legismertebbeket emeljük ki a számos egyéb kiadvány sokaságából. A rendelkezésünkre álló s az ilyképpen áttekintett legkorábbi adatok tehát a XV. század első felétől, ezt követően pedig megszakítás nélkül a XVIII. század első évtizedeiig — egészen az első kéziratos gyűjtemény összeírásának időpontjáig — folyamatosan szemléltetik a hiteles magyar hősökről szóló délszláv vitézi énekhagyomány meglétét, majd pedig javabeli virágzását. Minden kétséget kizáróan azonban jó néhány évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy ezek a magyar vonatkozású énekek és hőseik közismertek és közkedveltek legyenek; ti. a fölsorolt dalmáciai költők verses utalásai elsősorban erre a momentumra épülnek. Az énekeknek ennélfogva tehát legalább egy emberöltővel előbb is meg kellett lenniük ahhoz, hogy a zárai és raguzai költők a XVI., illetve a XVII. század első felében oly módon hivatkozzanak hőseinkre, ahogyan azt föntebb láthattuk. Vegyük most ehhez tekintetbe, hogy az is időbe telt, arriíg ezek az északi szerbség körében, a történelmi Magyarország kereteiben élő, délszláv lakosságú vidékeken kicsírázott, magyar tárgyú énekek eljutottak délre: Dalmáciába. A vázolt folyamattal párhuzamosan a szlovén nyelvterületen, amint érintettük is, már a XVI. sz. közepén közismertek a Mátyásról szóló énekek. Mindebből következik, hogy a tágabban értelmezett Hunyadi-csoportba tartozó magyar hősökről szóló délszláv énekanyag java része már a XVI. század elején, de minden valószínűség szerint a XV. század derekától kezdve terjedhetett. Ez végeredményben annyit jelent, hogy például a Hunyadiakról szóló énekek közvetlenül vagy röviddel a megénekelt események után jöhettek létre elsődleges formájukban, jelenlegi szövegállapotuk pedig jelentős változásokat tartalmaz; akár szóbeli úton, akár másolással terjedtek. Az epikai énekanyag másik része, amely a Hunyadiakat megelőző kor hőseiről szól, az előbbinél indításában még korábbi lehet, noha meglétét elfogadhatóan csak a XVII. századi dalmát költők utalásaitól kezdődően bizonyíthatjuk. A Hunyadiak csoportjába tartozó hősökről alakult énekanyag alaposan háttérbe szoríthatta ezt az előbbi magyar hősökről szóló és bizonnyal a Hunyadiakéhoz hasonló gazdagságú poézist. A XIV. századi I. Lajos király emléke például még gyakran szerepelhetett a raguzai költők 64
