Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 1. szám - Bata Imre: Gulyás Pálról
Föltűnő természetkultusza. Gulyás természetrajongása gyökerén a tragikum munkál. „Bizony itt már csak gépek élnek, / s eltűnnek a szelíd növények!” A civilizáció és a természet nagy paradoxona! „A búza kalásza penész lett, / nem hallják a régi zenéket...” A népek azonban az országutakon mennek, haladnak — előre. Mert nincs mit tenni — mást! De éppen így lesz jelentőségteljes a természet. „Ki hegedül a fákon át?” — kérdezi. A csönd hegedül. S e csöndbe van zárva a dal titka. A poézis a színtiszta és meg nem szakított természetben gyökerezik. A civilizáción belül fölhangzó dal pedig visszahajlik a csöndbe, ősi önmagához, a természeti eredethez. Debreceni költő a fáknál csak a szelet szeretheti jobban. Gulyás fái is mindig haj- longanak.fújjaőketa debreceni szél. Deafa, minthafallikus motívum — a szél pedig, mintha ritmus! És túlélik az emberiséget a lombok őstörvényei. A homály: a lombok eltakarják az ég színét. A falevelek azonban szívbe látó szemek. A falombhomály és levélszemű derengés: megbékélés a múlandósággal. Azonosulás a természettel, mert a fák az ősapák, s úgy nyúlnak az éjszakába, e feminin elembe, sötétségbe, halálba, ahogy a teljesség jegyében szükséges. Mindent átható, lebegő erotizmus. Hímnemű a nőneművel így vegyül, így egyesül. A fáknak szívük van, a füvek lélegeznek. Mert a természet szívdobogás, lélegzés, ritmus, csak éppen nem oly lobogó, mint mi szívünk és mi lélegzésünk. A fák lassúbb szívdobbanása nem hallatszik az időben. A természet hatalmasan áll az emberi környezettel és az emberrel szemben. Más ideje van! S a magányos költő azért merülközik meg oly gyakran és annyi lélekkel a természetben, mert erősödni akar. Szokik egy lassúbb létezés ritmusához. Kapatja magát a nem-lét, a halál rendjére. Mert életének tartozéka, jó ismerőse a halál. A természet lassúdad ritmusára hangolódni, ez az igazi elmúlás: „Rámhull a szürke, tompa föld / s olyan leszek, mint azelőtt.” Gulyás mítoszra hangolódásának oka, hogy belátta természet és civilizáció konfliktusát. Az idők mélyén, a kezdeteknél találja meg a forrást, melyből inni — megújulásunk. A mítoszok határán jár, hol Karjalát India hívja. A mítoszok határán sejti a költészet eleven szellemének föltámadását. ,,Ó ha tudnám azt az imát, / amit az Isten tudott.” Többet tud a versről, mint akármelyik kortársa. Kora versesztétikájával elégedetlen. „Hol van itt Prométheusz bús / lángja s a titáni Föld? / Itt aranyhalak bujkálnak. / A szép szó mindent megöl.” A két háború közti Európában mit is politúroz a poéta? A becsületes szellem két Európát kényszerül látni. Eszme-Európát vállal és állít démon-Európával szemben. Nem elég ebben a kettősségben az eszme nemesítette és szépség ihlette szó! Adjunk már ellenállást a szavaknak, mert mint a gyors kugligolyók szaladnak. A szavaknak nem árt egy kis megállás. A koporsónk lesz biztos ellenállás. S a hangos költőre is van szava: Mért nem csinált csendjéből forradalmat? S legmélyebben az Utolsó csata szánt. A csupa hasonlatok, csupa képek, lírájának látványa veti eszébe a verset, amely nem olyan. Mert gát kell a versnek, s a líra csak akkor él, ha átszakítja a gátat, ha kitör a kép kalitkájából. „gát” megfelel-é a képnek? — s a „kép” a gátnak? — s rögtön így fordítja a szót: „Akik a gátakon átlépnek, / azok a képek bátrak.” Mintha mindig az utolsó igét í d! — „rántsd 30
