Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 4-5. szám - Veres Péter: Kiadatlan jegyzetek

Jókai Kárpáthy Zoltánjánál bosszankodom, ki tudja hányadszor, hogy a rosszfajta regényesség miként viszi a semmibe a legnemesebb érzéseket, indulatokat és gondolatokat. Az ember néha mentségére száll Jókainak, elvégre az olvasómilliókat igy is lehet jóra, nemesre vezényelni. Igaz, igaz, és ezért mindent meg lehetne bocsátani. Igen, de a másik pillanatban az ötlik eszembe: nem ér semmit, azonmód elfelejtik. A Jókai-regényeket egyszerűen nem lehet észben tartani: füst és pára, — inkább pára, reggeli rózsaszínű pára —, elszáll a magas égbe és nincs tovább. De hátha a emocionalizmus útján mégis hat tovább, hátha úgy van, hogy az ész elfelejti a történetet, de a szívben megmarad a nemes izgalomnak valami nyoma?

Tudja isten, valószínűleg ez is igaz. De az is igaz, hogy az emocionalizmus nagy értelmi kontroll nélkül, a ,,logosz” kontrollja nélkül a semmibe viheti az embert. A népdal örökké való, a sláger múlandó emóció. De a múlandó emóciókkal az ember is, ill. a nemzet is múlandóvá válik, ösztönei, hajlamai, élvezetei, kényelme után megy és a semmibe jut az olyan világban, amelyben végül is minden történelmi ostobaság ellenére inkább a ráció uralkodik, mint az emóció.

Hagyjuk abba, had törje rajta más is a fejét.

Moszkvában láttam, nem először, Anna Segherst. De most figyeltem meg, hogy rettenetes fáradtságában és bizonyára azért, mert túlságosan sokszor kellett már értekezleteken emberek közt mosolyognia, furcsa futólagos, villanó mosolyt használ. Olyan ez a villanó mosoly, mint amikor azok a gyerekek, akik még nem tudnak kacsintani, mégis akarnak: két szemüket hunyják le egyszerre. De a Seghers arca a bájos mosolytól hirtelen esik vissza az író lelki magányába.

* * * *

Attól tartok, az utánunk következő írónemzedékben nincs annyi elégedetlenség a mi írásainkkal szemben, mint bennünk volt, még Móriczékkal szemben is. Ez baj.