Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 3. szám - HAZAI TÜKÖR - Hatvani Dániel: Madártávlat és népesedés
helység törzsökös lakosságát alkotta, három-négy generáció során már asszimilálódott, s eredetére csupán a nevek utalnak. Magyarságtudatuk erős, s ennek minden lehetséges alkalommal kifejezést is adnak. Mintha csak legbelül a bizonygatásnak éreznék szükségét... A lakodalmakban a vacsorát mindig a Himnusz eléneklésével fejezik be. S keseregve emlegetik most is, hogy több mint tíz évvel ezelőtt, a piactér kialakításakor kivágták azt a négy nyárfát, amelyet a millenium évében ültettek, az akkor még élő négy 1848-as honvéd emlékére. A szabadságharc idején külön vadkerti zászlóaljat állítottak fel, s a honvédek nagyobb részének németes hangzású neve volt... Mindezzel együtt az is igaz, hogy Vadkerten teljesen hiányzik a folklór, mert amit a telepesek magukkal hoztak, azt az asszimiláció során elveszítették, s mire felvehették volna az itteni népszokásokat, viselkedést, közkultúrát, addigra már jónéhány lépést megtettek a polgárosodás útján. A dunapataji paraszti társadalom zártsága máig szembetűnő. A rokoni összefonódások hálózata, amely kombinálódik a komaság csaknem máig húzódó népi „intézményével”, a kívülálló számára áttekinthetetlen, de épp ezért is igen hatékony, belső egyensúlyi helyzeten alapuló, tartós és végeredményben felbonthatatlan kisközösségek munkálnak. A termelőszövetkezeti vezetés — akár a Petőfi-ben, akár az Új Élet-ben — annyira stabil csak, amennyiben érdekazonosságot talál a legdinamikusabb, a funkcionálisan legmeghatározóbb csoporttal. Kunszentmiklóson, ahol a jövevény elem immár túlsúlyban van. nem egészen ez a helyzet. Itt inkább a nagycsaládi viszonylagos önállóságnak van fontosabb szerepe, amely végeredményben összefügg a pásztorkodó hagyományokkal; a határ egy-egy részét ember- emlékezet óta ugyanaz a dinasztia fémjelezte, azaz hasznosította és mondotta a magáénak. Az Egyetértés Tsz belső szervezetének kialakításakor ezt a hagyományt igen jól érvényesítették — az egész gazdaság javára. A vizsgált öt nagyközség közül három — Dunapataj, Lakitelek, Soltvadkert — üdülő- területtel is rendelkezik. A megyei figyelem először a pataji Szelidi-tóra irányult, később ez áttolódott a lakiteleki vonzáskörbe eső Tőserdőre, a Holt-Tisza partvidékére. Itt is, ott is jelentős fejlesztések történtek, állami beruházással, ám épp ezért kommunális színvonalban ezek a telepek messze fölébe nőttek a szóbanforgó helységeknek. Emiatt igazából nem is érzik magukénak. Soltvadkert nem élvezett állami invesztíciót, saját erőfeszítéséből áldozott a Vadkerti-tó parti telepének fejlesztésére, de így vált igazából az itteni, vagy a környékbeli lakosság hétvégi üdülőhelyévé. SORVADÓ DUNAPATAJ Viták kereszttüzében állanak a demográfiai helyzetünkkel összefüggő kérdésfelvetések. A tények azonban cáfolhatatlanok. Most, a 70-es évek első felében újból a minimális reprodukció szintje alá zuhant a szülések száma. Néhány évtizeddel korábban a Duna —Tisza közén az egykének még csak szigetei voltak, főként a Duna mentén és a Bácskában. Manapság ezek a szigetek vészesen terebélyesednek, s részeseivé válnak nemcsak a kicsiny falvak, de a viszonylag gyorsabban, látványosabban urbanizálódó nagyközségek is. Valójában ma már inkább a még kielégítően népesedő vidékeket tekinthetjük szigeteknek. Ilyen szempontból főleg Dunapataj sorsa látszik aggasztónak. Az utolsó száz év során csaknem ezer fővel csökkent a lakosság. Ez az „átívelés" azonban csalóka képet tükröz. A fogyás drámaiságát a részletesebb adatok jelzik igazán; az 1870-es 5851-ben megállapított lélekszám 1920-ra 6039-re növekedett, az 1949-es népszámlálás során pedig csekély híján hat és félezer pataji honpolgárt írtak össze. Az esés valójában csak innen kezdődik, ám az ív igen meredek. 1960-ban már csak 5640 lelket számlált Pataj, tíz év múlva pedig 58
