Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 3. szám - Czakó Gábor: Szerelmek (Színmű, I. rész)
ANTAL: Miért tűritek, hogy ezt csinálja veletek? Miért engeditek garázdálkodni? ÁGNES (halkan): Talán igaza van. ANTAL: Igaza van?! Mi az, hogy igaza van? Hogy lehet igaza valakinek, aki csak járkál a világban részegen, és rábök az emberekre: te hazug vagy, te tolvaj, te gazember! Hát ki teheti ezt meg? (Csönd.) Kérdem én, ki? (Csönd.) Aki bebizonyítja! Mi lenne a világból, ha mindenki, aki kiszop valamit az ujjá- ból a másikról, rögtön szétkürtölhetné anélkül, hogy egy fél érvecskével megpróbálná igazolni ?! ÁGNES: Te mindig igazat mondasz? ANTAL: Persze. Ez természetes. ÁGNES (nem szól, de erősen figyeli)'. ANTAL (kissé zavartabban): Előfordul olykor, hogy viccelek, de ezt mindenki megteszi, aztán tévedek is néha. Mindenki tévedhet. A tévedés nem bűn. És lehet olyan helyzet, amikor nem lehet mindent úgy kimondani, ahogy szeretnénk ... ÁGNES: Amikor nem érdemes igazat mondani. ANTAL: Sajnos, ilyen is akad. Néha várni kell az igazsággal. Taktikából. Ki az a bolond, aki fejjel rohan a falnak állandóan, hogy betöresse a fejét? (Csönd.) De nem szoktam félrevezetni senkit. ÁGNES: Soha? ANTAL: Soha! (Megfogja Ágnes kezét.) Te félsz. Teli vagy szorongással. ÁGNES: Fogoly vagyok. ANTAL (magához szorítja): Ne félj, amíg engem látsz! Megígéred, hogy nem fogsz félni többé? ÁGNES: Te is elfogtál? ANTAL: így gondolod? (Elengedi Ágnest, elfordul, és egy lépést tesz az ajtó felé.) ÁGNES: Elmégy? ANTAL: Elküldtél. ÁGNES: Játszol velem? ANTAL: Szeretlek. ÁGNES: (Megcsókolja, szenvedélyesen, vadul.) 7. JELENET. IRÉN : (belép a levesestállal, fölsikit): No de kérem! ANTAL (szabadulna Ágnes öleléséből): Itt van Irén! ÁGNES (oda se néz): Nem számit, most semmi se számít! (Csókol tovább.) IRÉN (leteszi a levesestálat, krákog, totyog): Kérem, asszonyom! Sárkány úr! Ez mégis túlzás. Ezt nekem jelentenem kell a mérnök úrnak! ANTAL: Jelentse! (Végre sikerül kibontakoznia Ágnes karjaiból. Ágnest maga mögé tereli, mintha a testével fedezné.) Jelentse gyorsan! Na, szaladjon, Erik várja! IRÉN: Nem fogom elhallgatni kérem, amit láttam. Egy percig se higgyék! (Hetet üt az óra.) ANTAL: Miért nem megy már vén spicli? Fusson! Mire vár? IRÉN (togyog, hátrál az ajtó felé): Kérem, kérem, ez fölháborító. Ilyent én még sose láttam, kérem, ezt el se mertem képzelni, hogy ilyent... ERIK (belép): Most ki veszekszik kivel? ANTAL: Irén néni szeretne hozzád szaladni. Sürgős árulkodnivalója támadt. ERIK: Mit akart mondani, Irén? IRÉN: Kérem, mérnök úr, én csak azt, hogy én sose szoktam árulkodni, a mérnök úr nagyon jól tudja, hogy nem szoktam, de ami sok, az sok ... ANTAL (közbevág): Na, nyögje már ki, mi az, ami sok. Szégyellj talán magát? Én is szégyelleném a maga helyében. ERIK (leinti Antalt): Nos? IRÉN: Ne higgye, mérnök úr, én nem szégyellem magam, csak hát, azt kérem, hogy ez mégiscsak ... ANTAL (közbevág): Mindössze néhány megszólítást és kötőszót szeretett volna a tudomásodra hozni. Hátha nem ismerted eddig őket. ERIK: Hagyd beszélni! ANTAL: Miattam éjfélig is nyögdécselhet. Nem érdekel. Éhes vagyok, reggel óta egy falatot nem ettem, és a szagok szerint Irénke jobban tud főzni, mint szónokolni. (Beleszagol a tál párájába.) Fölséges, Irénke néni, fölséges! Ilyent én életemben nem szagoltam ! 29
