Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 1. szám - SZEMLE - Szekér Endre: Borsos Miklós: Visszanéztem félutamból

Kivételes hatású, örök ihlető számára: Tihany. A végtelen-kék ég, a Balaton mindig változó színű tükre — ahogy Borsos tihanyi házának ablakából látszik — nemcsak egyszerűen a művész „környezete”, kedvelt tája. Több annál. Életének, alkotásainak része. Benne van mindenben: gondolataiban, álmaiban, hétköznapjaiban és az alkotó vasárnapjaiban. „Minden gondunk, örömünk Tihany volt” — vallotta be. A ház építése, majd újraépítése a háború után. Felesége, Buba a tihanyi ház kertjét formálta, alakította, szépítette évtizedek óta. „Életformájává” vált a kert. Borsos alkotó munkájához nemcsak „háttér” a tihanyi kert, hanem inspiráló erő is. Ha egy-egy kőtömböt kitesz a mester az ég alá, a fényre, s árnyékot ad egy egy fa, bokor: befolyásolja, hogyan folytassa a munkát, hozzátesz „valamit” a születő szoborhoz. Amikor ránehezedik Borsosra a főiskolai tanítás, megbéklyózza már az alkotót munkájában, az Arany János-versben emlegetett „egy kis független nyugalom” neki Tihany. Ide vágyik, ide menekül. Mintegy „erőforrása” is. „Nagyot szippant Tihany szabad ege alatt” — írja. (Talán mellesig jegyezzük meg, hogy a külföldi utazásokkor is legtöbbször a táj vonzza, s egyszer el is árulja magát: „Taorminában a legszebb, legnagyobb élményt a kertek adták . . . Amerre néz az ember, kő, növény, cserépedény és a futónövények buja sűrűje, melyből a gelsomina vad bíborlilája, haragos tömör zöldje von be falakat, romokat, oszlopokat vagy kis parti halászházakat.” Itt is a mediterrán hangulatúvá formált tihanyi kert a példa, a minta a művésznek . . .)

A „hajszálgyökerek” tápláló nedveit, Borsos emberi és alkotói egyéniségének eredőit keresve: tovább kell lépnünk, ugyanis a tihanyi „táj” nemcsak a Balatont, a természeti környezetet jelenti, hanem a tájban élő embert is: a régi kőművesmesterektől kezdve az itt élő művészbarátokig, Illyés Gyuláig, Németh Lászlóig stb. A szellemi társak formálják egymás műveit. Nagyon korán fedezte fel önmagának Borsos Németh Lászlót. Először a Tanú című folyóiratát a Wotff-könyvkereskedés kirakatában. Először még csak munkáival ad ösztönzést Borsos számára: „ablakot nyitott nekem” — írja könyvében, később pedig a személyes kapcsolat fokozza a mű hatóerejét: „eszembe jutottak a Tanú bevezető sorai, melyek így fogalmazódtak át bennem: „Az erkölcs — magatartás.” A Sajkódon élő Németh László barát lett, s aztán „téma” is. A Visszanéztem félutamból befejező soraiban épp a Róla készített szoborportré készítésének tervével zárul. Az azóta már elkészült Németh László-szoborról vallott így egyszer Borsos: „Mögötte van az ő igazi léte. A töprengő, önmagát kínzó, másért vesződő arc. Ő maga a dráma.” Igen, ezt a drámát tudta szoborban megörökíteni Borsos. De „Tihany” nemcsak Németh Lászlót jelenti a mesternek. A félsziget másik oldalán élő Illyés Gyula is több „beszélgető" jóbarátnál. Ihlető is. Illyés köteteinek grafikai anyagát, borítóját legtöbbször Borsos készíti el, így például a verseket más eszközökkel, más művészi lehetőséggel még hatásosabbá tevő rajzok a Fekete— fehér című lllyés-kötetben váltak felejthetetlenné az olvasó számára. S különös — hasonlóképpen serkentő, ihlető hatású — barátság fűzte Egry Józsefhez, a festőhöz. A Balaton is közelhozta őket egymáshoz. S a művészet is. Vörös márványból faragta ki Egry szenvedő szemű szobrát. S „Tihany" ihlette Szabó Lőrinc fájdalmas-szép vörös márvány portréját is . . .

Borsos hajszálgyökerei messzebbre nyúlnak: a hazai tájba fogódzik, ez adja neki a legtöbb erőt, de ezernyi vékony gyökérrel kötődik Európa más tájaihoz is. Itália, Firenze egy életre szóló hatással gazdagította. Egy-egy kötetbe illesztett rajz láttán fedezzük fel: itt járt, itt a firenzei szoba, utacrész- let. A művész nem egyszerű „utazó”, nem hétköznapi „turista.” Borsos európai utazásai formálják a művész látását. Firenzében Leonardo képe előtt mereng, a San Marco-kolostor udvarán egy cédrusfában gyönyörködik. Párizsban a harsogó üzleti szellemet veszi észre, s a divattal nem törődő nagy mesterek példáját idézi, Picassoét, Chagallét. Londonban Henry Moore-ral találkozik, s nagyon megragadja a táj és a művész alkotásának kapcsolata: „A dombokról ráismerni Moore monumentális fekvő nőalakjaira, az óriás fák göcsörtös törzséből álló figuráira. Ő maga a kertjében mutatott is egy ilyen fatörzset, amely egyik kedvelt modellje.” A görög táj fenséges kopársága, a fehérre meszelt városok izzása, „a kék tenger hátterében, a fehér-kék ég fénye alatt” — újabb ihlető erő Borsosnak. Azt hisz- szük a balatoni témájú művein is ott vibrál ez a napfény. A görög kultúra, művészet mindig vonzotta. De a személyes találkozás még erősítette ezt a hatást. Ezt maga a mester úgy fogalmazza meg, hogy nem egyszerűen „forrásvizet” ivott Görögországban, nem csupán „forrásra” lelt, hanem az igazi forráshoz jutott el, szembeállítva az itáliai „korsó” vizével.

A Visszanéztem félutamból életrajz, pályakép, önvallomás, korkép, de legfőképp egy nagy művész visszapillantása tiszta vonalú, mély humánummal teli művészi alkotó útjára. Ahogy Aragon A tefeje- zetlen regényben vallatja régmúlt énjét, hasonlóképpen Borsos is mai szemmel nézi a tegnapot, a mai alkotó kutatja első lépéseit, útkeresését, önálló művészi énje megtalálásának szakaszait. Egy lélek története is ez a mű, mint Rolland műve: a szellemi, alkotói formálódás izgalmas pillanatainak lehetünk részesei. A könyv az alkotó ember munkáját idézi, s ezzel zárul: „Indulok a kert végébe, kalapácsomért és vésőmért, mert az ősz óta befejezésre vár a fehér márványban alvó leány."

SZEKÉR ENDRE

88