Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 1. szám - HORIZONT - Schalk Gyula: Csillagok között az élet nyomában
Életük során csillagtól csillagig vándorolva a fénysebesség közelében cikázva ezer és ezer bolygóra teszik lábukat. Semmi sem lehetetlen. Ha légkör van a bolygón, alkalmas a számukra, ha nincs légkör, úgy alkalmas berendezéseikkel otthonosan mozognak akár tízezer fényévre is a Naptól. Élmények és tapasztalatok, szenvedések és veszélyek elképzelhetetlen özönében telik életük. A fantasztikus irodalom aspektusában nézve az emberiség kozmikus csavargóvá válik egyszer. De vajon elképzelhető-e, hogy megvalósulhatnak valaha is ezek az álmok, hogy átélje az emberiség az élményt (szívesebben írnék megrázkódtatást), amelyet az űrhajó ablakán kitekintve a Nap látható korongjának apró fényponttá zsugorodása, és egy, a földi égbolton ismeretlen csillagképbe való beolvadása jelent? Egyáltalán feljogosítja-e korunk űrvállalkozásainak sikere az embert arra, hogy komolyan vegye a csillagközi űrhajózás gondolatát? A technikai lehetőségek mai szintjén még Naprendszerünk külső bolygói is elérhetetlenek lennének egy emberélet alatt. Pedig ezek még a szoláris térben vannak. A csillagközi tér pedig ennél milliószor nagyobb távolságok áthidalását jelenti. A Föld és a csillagok között kozmikus szakadék tátong. E mélységbe kimerészkedhet ugyan az ember egyszer, de ha élve akar hazatérni, idő előtt vissza kell fordulnia. A csillagok átlagtávolsága 4—5 fényév. Vagyis ennél rövidebb idő alatt még fénysebességgel sem juthatunk egyik csillagtól a másikig. A legközelebbi bolygógyanús csillagokig tíz év elegendő lenne. Meggyőződhetnénk oda-vissza húsz-huszonegynéhány év alatt arról, hogy valóban ,,vár-eaTau Ceti népe”. Ugyanígy eljuthatnánk az Epszilon Eridáni körzetébe is majdnem negyedszázados kirándulás keretében. De egyáltalán nem biztos, hogy bárkit is találnánk e csillagok bolygóin, akiket ámulatba ejthetnénk jöttünkkel, akiknek megmutathatnánk otthonunkat: az ő égboltjukon csak halvány fényű csillagként ragyogó Napunkat. És ha tovább mennénk? A határt már megvontuk. Legfeljebb a 26 fényévre levő Vegáig juthatnánk úgy, hogy 25 évesen elindulva 75 éves korunkban sok vihart kiállt űrhajónkkal landoljunk a Földön. Szüleinket már aligha találhatnánk életben . . . Ötven év úton. Fél évszázad, mely alatt minden kapcsolatunk megszakadna a Földdel. A Holdon elhangzott szavak 2,5 másodperccel előbb hagyták el Armstrong és Aldrin ajkait, mint ahogy az az irányító központba megérkezett. A Föld—Mars és Föld—Vénusz beszélgetésbe már majdnem 20 perces szünetek iktatódnak. A Plútó közelében már majdnem 10 órás késéssel érkeznének meg a legközelebbi csillag körzetéből már csak öt évvel korábbi eseményekről számolhatnak be az űrhajósok, és a Vega térségéből a hazaindulást megelőző visszaszámlálás csak pár órával korábban érkezne a Földre, mint maga a csillagközi teret megjárt űrhajó: 26 év múlva! Idegenbe szakadt kozmikus Noé bárkájává válna minden űrhajó, amely a csillagközi térbe került! De talán még ez sem számít. Az egykori nagy felfedezők évekig nem adtak hírt magukról, mígnem feltűnt megtépázott vitorlájuk csúcsa a láthatár peremén. Talán még így is elindulnánk, mert azt hisz- szük, hogyha leküzdöttük a távolságokat a Földön, máshol is meg tudjuk ugyanezt tenni. Szükségünk van új határokra, kalandra, változatosságra és ismeretlenségre. Olyan óceánra bukkantunk, amelynek határai a végtelenbe nyúlnak, és a kaland, amit kínál, előzmény nélküli. Ha módunk lesz rá, talán neki fogunk vágni. De meddig kell elmennünk, hogy biztosan értelmes lényekre bukkanjunk? És el kell-e egyáltalán mennünk? Nincs-e valami áthidaló megoldás? * „A technika történetének egyik legrendkívülibb és legváratlanabb fordulata révén kedvező kilátásaink vannak arra, hogy intelligens lényekkel találkozhassunk a Naprendszeren kívül, még mielőtt ezenbelül felfedeznénk a legalacsonyabb rendű moszatokat vagy zuzmókat. Ez a fordulat az elektronikában következett be. Úgy látszik, hogy az űr felfedezését legnagyobb részben rádió segítségével fogjuk elvégezni.” (A. C. Clarke) Lehet,hogy túlzottan pesszimista a magatartás,de ezúttal Clarke szavaival sem érthetünk tökéletesen egyet. Ő ugyanis azt állítja, hogy bár fizikai vonatkozásban nem hagyhatjuk el a Naprendszert, mégis megtudhatunk valamit a többi csillag körül keringő civilizációkról a rádiózás segítségével. Ennek a gondolatnak egyébként világszerte óriási visszhangja van, és konkrét kutatások is folynak ebben az irányban hatalmas rádiótávcsövekkel. A rádióhullámok sávjában ugyanis ismerünk egy kitüntetett frekvenciát, a semleges hidrogénatomok által kibocsátott 1420-as megaciklust, a 21 centiméteres hullámhosszt, mely alkalmas többszáz fényév áthidalására. Mindenki, aki a kozmikus kapcsolatok felvételén fáradozik manapság, erre épít, És bár első pillantásra valóban ez tűnik a legkézenfekvőbb megoldásnak, még ez sem biztat jobb kilátásokkal, mint a valóságos űrhajózás. Semmi okunk sincs ugyanis reménykedni abban, hogy akár tíz, akár száz fényéven belül vannak legközelebbi partnereink, így még kétszáz éven belül sem számíthatunk üzenetváltásra. Lehet, hogy ezer és ezer évig száguldanak jeleink a csillagközi térben, és közben ki vagyunk téve annak a veszélynek is, hogy időközben megcsappan utódaink érdeklődése. A számítások azt mutatják, hogy legalább 1400 fényév választja el egymástól az egyes lakott világokat a Galaxisban. így csaknem háromezer évbe kerül egy-egy üzenetváltás. Utóda60
