Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 6. szám - JEGYZETEK, TANULMÁNYOK - Lőrincze Lajos: A nyelvészkedő Veres Péterről

Jó néhány városunknak ilyen e — betűs neve van, s az emberi élet legkedvesebb szavai ezzel fejeződnek ki: ember, nemzet, feleség, nyelv, emlék, édes, kedves, szerelmes, kellemetes, engedelmes, emberséges, békességes, enyém, engem, nekem.”

Ide kívánkozik néhány szó a nyelvészettel és a nyelvészekkel való kapcsolatáról is.

— Grammatici certant — szokták idézgetni a régi szállóigét, mégpedig — nem egészen pontosan és igazságosan — abban az értelemben, hogy a nyelvészek civakodnak, vitáznak. Nos, Veres Péter ezeken a mi vitáinkon a legtöbb esetben meg tudott érten i bennünket, a lényeges, az elvi kérdésekben alig volt köztünk félreértés. Bölcs mérsékletére — s a nyelvtudományhoz s a nyelvészekhez való viszonyára — hadd említsek egy példát. Úgy emlékszem, 1956 tavaszán néhány meglepően éles hangú bírálatot kaptak a nyelvészek, alighanem valamilyen helyesírási ügyben. Minthogy író—nyelvész ellentétet éreztem, s szerettem volna tárgyilagos véleményt kialakítani a másik oldalról, megkérdeztem, mi a véleménye ezekről a — szerintem nem méltányos és igazságos — elmarasztalásokról. Ezt írta:

„Szerintem nem érdemes ezt a nyelvészeti zsörtölődést túlságosan »mellre szívni«. Mindig volt ilyen, és azaz érzésem, mindig is lesz. Vannak emberek — írók, írófélék

— akik a bennük egészen más okokból keletkezett és szelepet nem találó elégedetlenséget a legkevesebb veszélyt Ígérő területeken — például a nyelvészet területén

— eresztik ki. Itt lehet az ember nagyokos, dühös, fölényes, még szarkasztikusán szatirikus is, semmi baja sem történhetik. Amellett még sokszor igaza is lehet, mert a nyelvészet területén olyan sok az elintézetlen vagy elintézhetetlen kérdés, hogy az ember szép csokrot szedhet össze azokból a részigazságokból, amelyek egy-egy győzelmes kirohanásra elegendő vívóerőt adnak.

Természetesen az írók véleményeit, még ha azok részigazságok vagy kis-igazságok is, mindig érdemes közelebbről megvizsgálni. Én például fejet hajtva elismerem, hogy édeskeveset tudok a nyelvről, még kevesebbet a nyelv törvényeiről, s hogy hiába vagyok író s annak tán nem is jelentéktelen, nyelvi kérdésekben olyan vagyok, mint maga a nép: élek vele — s csak ezzel élek — de nem értek hozzá. Ezt nem mint követendő írói példát mondom el, hanem csak mint tényt.

No mit mondjak még? Nekem az az érzésem, hogy a magyar nyelvészek soha még ennyire közel nem jutottak nemzetnevelő, gondolkozásformáló feladatukhoz, pedig néhány szép reformkorszakunk volt már a nyelvészet területén. Mindig szép volt és mindig nagyon hasznos volt, amit csináltak, de úgyszólván csak előmunkálat volt ahhoz, hogy egyáltalán legyen magyar nyelvtudomány és legyen hajlékony, mindenre alkalmas magyar nyelv. Most azonban az kezdődik, amire eddig nem volt lehetőség: szót érteni a saját népünkkel a saját nyelvén, és jelen lenni a nagyvilágban ugyanezen nyelven.”

Veres Péter valóban nem tanulta könyvből a nyelvet és a nyelvészetet. De szerénysége, önismerete, realitásérzéke meg is őrizte attól, hogy a szűkebb értelemben vett szaktudomány dolgában megfellebbezhetetlenül ítéljen. No persze volt azért néhány megállapítása, amely a tüzetesebb vizsgálat próbáját nem állta, nem állja ki.

Az egyik nyelvészeti konferencián például a szellemi vérkeringés és a sikert arat kifejezést helytelenítette (aratni csak gabonát lehet!), pedig nyilvánvaló, hogy ilyen nagyon is érthető és természetes metaforák az ő írásaiban is szép számmal előfordulnak. Vagy első „nyelvészkedő” jegyzetei egyikében Bárczi Géza néhány szófejtéséhez fűzött megjegyzései sem bizonyultak időtállónak. De ez „szakember” esetében sem éppen ritkaság. Különben hadd tegyem még hozzá: néhány évvel ezelőtt valamilyen okból meg akartam nézni ezt a cikket, de nem emlékeztem a lelőhelyére. Péter bácsi készséggel felvilágosított, szokásos levelezőlapján, a rá jellemző

74