Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 6. szám - JEGYZETEK, TANULMÁNYOK - Lőrincze Lajos: A nyelvészkedő Veres Péterről

Nyelvészeti szempontból is értékes adat (fonetikus példamondattal) a következő megjegyzés:

„Kis pénzt kapott a fáért, de kis pénz is jó pénz ott, ahol krajcáros a költségvetés. Mellesleg: ezen a tájon élt legtovább, hogy a krajcárt píznek hívták. Eriggy el, kislányom, a botba, hozzál két pízir ecetet.”

A régi iskola egykori szorgalmas nebulója most fedezi csak fel (mióta tudatosan figyeli a nyelvet), hogy milyen könyvnyelvi szavakat tanult egykor. (Az iskolakönyvből tudja, hogy),,... a mai Szlovákia területe csupa hegy, völgy, erdőség és sziklabérc. (Ezt a szót már nem is használjuk, most jutott eszembe.)”

A saját véleményét, a saját gondolatait a maga szavaival szereti kifejezni. Ha ettől valamilyen okból eltér, akkor — így vagy úgy — jelzi a ritka, szokatlan szóhasználatot. „Hogy a költészet és a lélek szomjúsága milyen óriási erő (ritkán használom s csak helyén ezt a szót), arra nagy példa a Jeruzsálemromantika.”

Mint minden újjal, a nyelvben jelentkező új jelenségekkel is hamar megismerkedik. Az idegen eredetű terminus technikusokat újabb írásaiban igen gyakran idézőjelezi, ezzel is mutatván, hogy nem saját eredeti szava, hanem: így mondják, így szokás mondani. (Külön érdekes tanulmány volna idézőjeleinek s zárójeleinek „értő” feldolgozása!) „Ez a mai értelmiségi elit a nyugati világban már nem forradalmi ... De nem is megtartó erő, mint a konzervatív értelmiség volt akármikor is, hanem — egy nemrégiben használatos szóval — destruktív.”

Ő sem tudja kikerülni minden esetben a közélet elcsépelt frázisait, de az idézőjel és a hozzájuk fűzött megjegyzés mutatja, hogy nem vállal velük közösséget: „Az ember a nyelvére még annyira se tud beszéd közben befolyást gyakorolni (de utálom ezt a formulát; képzeljétek el: lehet-e befolyást gyakorolni), mint a lábára menet közben.” Hasonló módon beleéli magát szereplőinek világába, s az ő szempontjukból is mérlegeli, értékeli a szavakat, kifejezéseket: „Ha megkérdeznéd őket, nem véletlenül valamelyiket, hanem százakat, ezreket, hogy mit gondol az ország és a magyar nemzet jövőjéről, bolondnak vagy provokátornak néznének — ámbár e szót nem igen ismerik és ha egyáltalán kimondanának valamit, azzal kezdenék: hát...”; „Csak addig hajtom,amíg felhúzok egy takaros házat — gondolja, és az ő nyelvükön szólva: ráver.”

Nyelvjárási szavairól, kifejezéseiről a nyelvjárási elemek, mintaszerű irodalmi fel- használásáról már többen és többször írtak. Persze azért még igen sok a kiaknázatlan, feldolgozatlan kérdés. De én nem erről akarok most még néhány szót szólni, hanem öregkori vallomását szeretném idézni, hogy látta a maga nyelvjárását, s mi volt a véleménye más vidékek, távolabbi tájak magyar nyelvéről. íme:

„En nagyon sokáig, mondhatni öregedő koromig nem éreztem igazán a tájnyelvek ízességét, édességét, a magunkét meg egyszerűen nem hallottam, míg benne éltem. És íme, eltöltöttem Pesten-Budán húsz esztendőt, s már érzem-hallom a mieink nyelvét, még a muzsikájában és a lelki hangzásában is gyönyörködni tudok.”

Természetes, hogy a szűkebb pátria nyelvének vannak édesebb ízei: „Magyarázza aztán a jó asszony édes debreceni nyelven (onnan jött), hogy valaki mint bolondította el Őket.”

De — legalábbis nyelvében — a Dunántúl is közelebb férkőzött szívéhez. S ami igazán érdekes, a mi zárt „é” hangunkat is hallja és szépnek találja. „Ők(a dunántúliak) nyilván nem tudják, hisz én sem tudtam, míg otthon és benne éltem a miénkben, hogy milyen édesszé p nekünk, történelemben és nemzeti közösségben otthonos embereknek, íróknak, nyelvészeknek s talán még némely értelmiségieknek is, az az e betű, ahogyan ők ejtik”.

Veres Péter szerint nálunk az e betűnek „valami egészen különleges szerepe van.

73