Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 6. szám - Veres Péter: Kiadatlan jegyzetek
népet, mint közösséget a sajátjuknak tekintették, a magyar parasztok meg mint a megszállók országát. A magyar jobbágyban lehetett egyéni virtus, falusi vagy táji büszkeség, ele alig volt nemzeti közösségi érzés és még kevesebb volt az állammal való szolidaritás. Az állam az idegen királyoké és a nekik szolgáló uraké volt. A másik érdekesség, hogy bár a román parasztság még tudatlanabb volt, s még távolabb élt a magas kultúrától, annak akár nyugati, akár hazai úri-polgári mivoltától, mint a magyar parasztok, mégis a román írók tudnak a parasztról Tömörkény-, Gárdonyi-, Szalay-féle népieskedés és népszínműveskedés nélkül írni. Sem a tájnyeivvel, sem a népi érdekességekkel nem operálnak különösebben, pedig a román folklór talán még gazdagabb és eredetibb, népibb, mint a magyar. A román íróknak nem csupán egy nagyon furcsa és érdekes, kedves és szerelmetes állatfaj volt a r.ép, hanem a „mi népünk”. Nem feudálisán értve a ,,mi”-t, hanem testvériesen, nem birtokosán, hanem egyszerű többesben. Persze legyünk óvatosak, nem ismerem annyira a román történelmet és irodalmat, hogy biztos ítéletet formálhassanak. Mindez csupán csak sejtés és kevés tényből levont következtetés. * Sok-sok irodalmi és történelmi munka maradt az ókorról és a középkorról, de arról még soha sem olvastam valami hiteles leírást, hogy miért és hogyan, milyen társadalmi és lelki hatások összetevődése következtében lepték el az istenek törvényszerűen az emberi nem minden nemzetét, minden kultúrtársadalmát, akármilyen messze éltek is egymástól, akármennyire nem beszélhetünk is kölcsönhatásokról. Egyiptomot, Babilóniát, Kisázsiát, a görög földet és Itáliát éppúgy ellepték az istenek, mint a távoli és önmagába zárt Kínát és az ugyanilyen Indiát, aztán a távoli Mexikót, Közép- és Dél- Amerikát. Miért? A többé-kevésbé helytálló tudományos magyarázatokat ismerem, de nem elégítenek ki. Én nem a megmagyarázásokra vagyok kíváncsi csupán, hanem a megjelenítésükre, a belső logikára, arra, amit csak az irodalom, a realista irodalom tudna ábrázolni, ha volna ilyen. Lu Hszin novelláiban látok valamit a kínai élet és a kínai cselekvés logikájából — már persze csak a tegnapi, kialakult és megkövesedett formákból —, Balzacból, Maupassant-ból is értek valamit a franciák 19. századi életéből és cselekvéslogikájából, ugyanígy az angol prózaírók — Dickens, Thackeray is — meg a klasszikus oroszok is hozzásegítenek a saját nemzetük és saját korszakuk megértéséhez, valamint az Aristo- phanész görögjeiből is látok, de ezek mint a kész dolgokról szólnak. Engem a kialakulás is érdekelne. Hogyan, miért volt szükségszerű, hogy a keresztény Európa, a buddhista, taoista és konfuciánus Kína, a brahmanista és mágista India olyan tömegekben szülte meg az isteneket? A metafizikus India még érthető volna, de a teológiában Kínában miért lett annyi isten és miért épült annyi templom? Abbahagyom, hisz az emberi nem legnagyobb kérdéseiről van szó. Vajon a most racionálisnak és okosnak mutatkozó szocialista és demokratikus fogalmak is idejutnak? Leninnel, Sztálinnal el is indultak ezen az úton, aztán hamar megtorpant ez a folyamat. Mi lesz ezután? * Az előbbi gondolathoz kapcsolódva vajon a modern, felvilágosult, szabadgondolkodó, természettudományos stb. ismeretekben nevelkedett tömegek sztárkultusza, egyes színészek, színésznők, sportbajnokok, slágerénekesek stb. imádása nem ugyanaz a 29
