Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 6. szám - Veres Péter: Kiadatlan jegyzetek
VERES PÉTER Kiadatlan jegyzetek Olvasás és gondolkodás után mindég továbbjutok az — igényességben. Alig találok olyan olvasnivalót, amelyik egészen elragad. Szinte minden műnek, a legkerekebbnek és a legtökéletesebbnek is belátok már a bordái közé, és ha nem is a közönség ásító unalmát érzem, de olyasfélét, hogy mindez már érdektelen nekem. Csak olyat adjatok, amit még nem tudok, és olyan érzést ébresszetek, amilyet még nem éreztem. Csakhogy ilyen már kevés van, és minden létező dolgok, könyvek, emberek, cselekedetek éleslátó kritikusa — nem rosszindulatú, inkább megértő és belenyugvó kritikusa — boldogtalan, mert elégedetlen vagyok. Nemcsak másokkal, hanem magammal is. Csak azt érdemes megírni, amit még senki se írt meg, és úgy írni, ahogyan még senki se írt, de ha elragad is a hév, hogy most ez olyan lesz, tegnapi írásaimat nézve elszomorodok: minden hiába. Az én igényeim szerint való nagyság és teljesség elérhetetlen, egyszerűen csak meséket írni, regényeket, olvasmányokat, hogy „megjelenjék”, hogy a könyveim szaporodjanak, és pénzt keressek, az meg nem érdekel. Azért egy lépést se és egy tollvonást se tudok tenni. Csak egy futó hangulat ez? Az is, de nemcsak az. Valóság. * Ha az ember a világirodalmat olvassa, azt kell látnia, hogy az irodalomban az olasz reneszánsz nem sokat ér. Eklektikus szépelgések és általában kevés eredetiség jellemzi az egész korszakot, de szellemi durvaság is szennyezi ott az irodalmat, a legnagyobbak az Ariostók és Aretinók a legrosszabbak. A francia reneszánsz érdekesebb, de ott is kevés az igazi eredeti irodalom. Végeredményben még Rabealis is inkább érdekes és merész, mint nagy és korszakalkotó. Az igazi irodalmi reneszánsz, helyesebben itt nem is „újjászületés”, hanem „születés”, ez angoloknál van. Morus Tamás, Francis Bacon, Philip Sidney, Henry Surrey,Walter Raleigh, Edmund Spencer, Ben Johnson, Marlowe, Shakespeare — micsoda emberek, micsoda életek, és milyen eredeti tehetségek: egy egész világ! Velük születik meg az angol irodalom. Chaucer még, bár tősgyökeres angol, de Európa csecseit szopja, az olasz és francia irodalmat adaptálja. A hatásokat persze ezek is felszívják, de egyszerűen túlemelkednek rajta, nem férnek bele a Iite- rátorszerepbe: férfiak, teremtő emberek lesznek, akik nemcsak írogatnak, hanem cselekszenek is. * Megint a kezembe került egy világirodalomtörténet. Bizonyos Wiegler írta, de Benedek Marcel dolgozta át — tehát nem fordította — magyarra. Újabb bizonyság, hogy mennyire nem lehet az irodalomtörténetben bízni. Ha „objektív”, az a baj, mert száraz adatfelsorolásnál, életrajzoknál és műelemzéseknél (ez a világ legunalmasabb műfaja) vagy tartalmi ismertetéseknél (ez még az unalmasnál is rosszabb, mert bosszantóan ostoba és primitív szokott lenni) egyéb nem szokott benne lenni. Ha „szubjektív”, akkor meg az a baj, mert az olvasó lépten-nyomon a saját hiedelmeivel és saját ítéleteivel ellentétes megállapításokra bukkan. Ha az olvasó maga is íróféle, vagy „elvekkel” 26
