Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 6. szám - Ószabó István: Két vers

Népem, magzatom

Nem tudok megszólalni már: sírokat tép föl a halál.

Nincs már szavam, nincs már szavam, jaj, magamra maradtam, néma lettem: búzagyöngy nyakláncos boldogtalanság,

emelj a tiszta tüzekhez engem.

Mintha egy Tóremke sírna, sírok, mint akit népe otthagyott egyes -egyedül az őshaza dús folyóinál.

Mintha egy Tóremke futna, futok kiáltozva legendába tűnt őseim után, futok, futok kiáltozva Levédia kolompos füvében.

Az égből ki hasad csiliagszóró hajad, legelő gyepem, itatóvizem fölfénylik:

Etelköz, szeretőm, pudvás sátorfáim földje, kínomföld, temetőm.

Sámán sírdogál itt, kövekben tanyázik, kövekben tanyázik, fűben hallgatózik, földben forgolódik, jajgat égen-földön.

Szája kinyílt fekete tó,

száján békák ülnek, borbonáló bogarak szemébe repülnek, szívén marakodnak, gyökerek átszúrják, szegezik a földhöz, hangyányi sírocskák testével járkálnak, kihozzák a napra, őgyelegnek véle.

Sírok, sírok, sírok, földre borul a tüzek nomád jósa, holdáldozáskor tülköl hét pásztor: jaj, meghalok,

vízvető asszony gyógyíts meg, sírok, sírok, sírok, mintha egy Tóremke sírna. Jaj, édes asszonyom, tövisvert csillagom, valami fáj nagyon, valami fáj nagyon: csánkig véres lovon magam hu bolygatom.

Töviskoronám,

Népem, Magzatom, lobogók tüzében tört szarvú csillagom: falatnyi föld, hol bujdosik Duna, Tisza-holtág, szívemből kihasadt áldott Magyarország.

23