Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 5. szám - HAZAI TÜKÖR - Hegyi Imre: Ki a szegény, ki a gazdag?

dolgozni, és hajlandók velem együtt élni az életet. Na most, abban a pillanatban, amikor úgy látom, hogy az emberek eltávolodnak tőlem emiatt.. .

— És így látja?

— Bizonyos értelemben, sajnos, így látom . . . Abban a pillanatban elfog valami egyetemes szomorúság, és úgy érzem, hogy mindaz, amit vállalnék esetleg egy kisebb jövedelemmel, annak a végső értelme vész el azáltal, hogy elveszítem az emberi kapcsolatokat.

— Megyek az Astoria-aluljáróban, és naponta találkozom egy koldussal. Szájharmo- nikás produkcióval szolgálja meg a kalapjába hulló forintokat. Teljesen épnek, egészségesnek látszik. A naponta ott megforduló tömeg bevette, koldusként könyveli el.

— No ez az . . . hát ez a jó példa. Ugyanis arra, hogy ne forintban mérjük le azt, hogy tulajdonképpen szegények vagyunk-e vagy gazdagok . . . hanem abban, hogy az ember hogyan viszonyul a saját élethelyzetéhez. Én tudom például, mert annak idején valamilyen amatőrjáték folytán kapcsolatba kerültem a koldusokkal, kiderült, hogy a Madách téren egy koldusnak pl. 40 forint órabér a jövedelme. Hát ha végiggondolom, ez akkora nagy pénz, hogy tulajdonképpen ez az ember jómódú ember. Es ennek ellenére koldus maradt, mindig tépett, rossz ruhában áll a Madách téren, tehát már nem a szegénysége, hanem az életstílusa, az életformája fejeződik ki, ami szorosan összefügg a saját szellemi ambícióival, a saját emberi lelkületével, mert én pl. elsüllyednék a szégyentől, még akkor is inkább meghalnék egy sötét zugban, ha egy fillérem sem lenne, mert egyszerűen nem vállalnám ezt a szerepet.

*

(Vásárcsarnok előtere; reggel hat óra.)

— Van-e tehát Magyarországon szegény ember? — (Egy asszony:)

— Hát, kérem szépen, szerintem nincsen. Nincsen. Mert aki tisztességesen dolgozik, és a munkájának a legjavát adja, az ma nem éhezik és nem fázik, és nem mondom, hogy nincsenek anyagi gondjai, de nem olyanok, mint a múltban.

*

(Vibráló, nyugtalan temperamentumé asszony; nyelvórákat ad.)

— Azt mondják, reggeltől estig dolgozik, lót-fut, nincs egy pillanatnyi megállása. Igaz-e?

— így van.

— Es miért?

— Megkérdezték már ezt tőlem mások is, és akkor azt válaszoltam, hogy semmi másért, minthogy a színvonalat tartani tudjam. Aztán megkérdezték azt is tőlem: na igen, de mi az a színvonal, ki szabja ezt meg, és egyáltalán, hol van ennek a határa. És aztán én se tudtam rá választ adni. Mert valóban, ki az, aki ezt megmondja, hogy eddig, és ne tovább? Egyrészt, az embernek nincs rá ereje, mert szeretnek még többet, és soha nincs megállás. Én nem vágyom kocsira meg villára, telekre, ami ma egy kicsit divat — ma a telek a sikk. Nekem nincsen, soha az életben nem is lesz, de szeretném a gyerekemnek nyújtani ugyanazt, amit én kaptam, tehát hogy eljárhasson színházba, hogy nyelveket tanulhasson, hogy elvégezhessen egy egyetemet, és olyan kenyér kerüljön a kezébe, amelynek birtokában senkitől nem fog soha függni, mert megállhat a lábán. Ha így ezt elmondom, akkor meg is lehet érteni az én futkosásomat és gürcölésemet.

— Ez gazdagság?

— Nem. Ezek, amiket én itt elsoroltam, ezek nézetem szerint nem is anyagiak talán .. . De ha valaki megszerzi, attól még nem lesz gazdag, csak talán egy kicsit értékesebb lesz, alkalmasabb az életre.

66