Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 5. szám - Nógrádi Gábor: Alagsori zsoltárok (Versciklus)

Bocsáss meg! Jászlas, gyönge gyermek vagyok, kit megkerget a nincsen.

Ki ha verik, téged gondol ki, s dalol, mert nem engeded szólni: „Ágyamba viszlek Uramisten!”

*

Uram, ne hidd, ha nincs a nincsen, s ezért szeretni nincs igéd, elég a lét, hogy megfenyítsen: ha élek, hát kell élni még.

Benned hinnék, de oly idétlen sok kapkodásom arcodon, hogy felmarom az ajkad, félek, s testem szádban besározom.

Te végtelen vagy. Adj egy földet, miről nem hullik szét a nép, mielőtt végleg összetörnek.

*

Ruhád redője rejt, Uram, elfog hatalmas lábad, szőröd szaggatni hasztalan, te bölcs vagy, mint a bánat.

Langyos vagyok, sivalkodom; köpj ki! bár semmi féreg legyek! Nem kell az oltalom, nem kell a cifra lélek!

De méhébe sújt bölcsen ő, s húsomat szertekapják a vérerek, míg asszonyom, s a gyermek földi partokon tátogó, kis halacskák.

*

Uram, nem kell a nőd, utálom, jár a szája és kölyköt áhít, tömjed, Te Isten, új családok sivítva nyíló csutoráit.

Új népet akarsz? Keresd az asszonyt új Krisztusoknak törve útját, átkod engem ne szakasszon, ajkamra szavad ne hazudják. .

Amit akartak, te akartad, amivé lettem, azzá tettél;

(jaj, apám, te szegény fejednek, úgy szerettél, hogy nem engedtél.)

Immáron tiéd vagyok Isten, vagyok emberutánzó bábu, új Krisztusoknak feszítését látom, ki leszek halk halálú.

*

Elvetted, Úr? A bűn: a bűnöd, a tolvajok: a tolvajaid.

Akit űzöl, hiába űzöd, téged űz, aki tőled űzött: az Egy Te vagy ma itt.

Pénzem, zsoltárim odalettek, mindenki sandít és sunyit, s én vagyok rosszra gyáva gyermek, de gonosz is, mint eb, ha vernek, s harapni sandán megbújik.

Langyos vagyok, Uram! Okádj ki! Nem kell az ég, a nő, a rang. Virágzó ínyedtől nem látni, hűs szavaidtól kiabálni nem birok, s mint vadult harang, halálra lüktet bent a hang.