Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 5. szám - Ördögh Szilveszter: Éjszaka (Kisregény)
Adj cigarettát, Uram. Ne haragudj, csúnya jelenet volt. . . Úgy látszik, hasadozik az értelmem . . . ritka betegség ez, keveseknek adatott eddig. Mostanában majd gyakoribb lesz. Lásd, milyen furcsa dolog, már a kiváltságos betegségek is értéktelenednek, ha sokan szenvedik . . . Röstellem, Uram, tán kiabáltam is. Hazudhatnám, hogy csak megjátszottam magam . . . Egyszerű ügy: ez is palástolja az igazságot. Ha kiabálok, elnémul a lelkem. A fülem eltömődik hangom indulatával, és ez megnyugvást ad . . . Hazugság. Életben maradni s alázattal vállalni mindent, mi következhet. Dolgozni, hinni . . . Tudom, Uram, hogy halállal nem szabadna büntetni ... a halál mindenkinek kijár . . . Vagy éppen azért, ha úgyis elkerülhetetlen . . . Még egyszer, ne haragudj, akaratomon kívül volt minden . . . Talán. Nézz körül itt nálunk. Ez a mi otthonunk. Ez a hátsó udvar. A sötétség fátylat dobott a tyúkpiszokra, azért nem látszik. Hallod: horkolnak a disznók. A reszelő hang közömbösen lélegzik,a dermedő csöndben. Csak a trágya illata erejeszti gúnyosan, kárörvendőn a hűvös levegőt. A ház nagy ablakai méla tehéntekintettel merednek rám, a kőpor is sunyin, homályba húzódva pislog, amint a Hold tompa fénye fönnakad a belékevert csillámokba. A diófa nyögve, fészkelődve néz, álmosan hallgatózik a kerítés. Látod, minden várja, hogy történjék valami. Vagy azt várja minden, hogy ne zavarjuk meg a nyugalmat . . . Csönd van. * Anyám este leült a székre. Befőttet tett el télire, szilvát. Elébb megmosta, aztán üvegekbe porci- ózta. Addig gőzölgött a lángon a szirup, majd mikor kész volt, levette a nagylábost a lángról, a kenyérvágó késre tette az üvegeket, úgy szűrte beléjük a szirupot. Mikor ezzel is kész volt, celofánnal lekötözte az üvegeket, és visszasorakoztatta őket a nagylábosba, az egészet lefödte egy vájdlinggal. Végül megmosdott — apám már elment — .leült a székre, és pityeregni kezdett. Csak pityergett. Próbálta fegyelmezni magát, fújta az orrát, a száját harapta, de nem bírta megállni. Hagyta végül, hogy folyjon szeméből a könny. Sírt. Megpirosodott az arca. Megrándult a teste. Én szólni se tudtam. Elnyomtam a cigarettát. „Ne sírjon —- mondtam — ... miért sír?!” Hangom ügyetlen volt, bátortalan. Anyám csak ingatta a fejét, zsebkendőjébe hajolt, a sírás egyre jobban erőt vett rajta. Tudod, Uram, úgy volt, hogy hajnalban elutazom, vége a szünidőnek, holnapután évnyitó. Aztán, hogy zavarban voltam, odamentem hozzá, végigsimítottam a haján, nedves arcán. Elhiszed-e, Uram, hogy ma simogattam meg először anyámat?! „De miért sír? Megbántottam?!” Anyám nem szólt, fölállt, úgy, sírva bement a szobába. Az ajtó koppanva csukódott, nem hallatszott ki a sírás. Én vártam a konyhában, figyeltem a lámpabúrába tévedt legyet, figyeltem a kredencet, ahogy bámul, az asztalt. Eszembe villant sok minden. * Apám most dolgozik. Kilenc órakor költöttem. „Mi az?” — horkantott, megemelt feje ijesztő tárgyként feketéllett a sötétben. „Kilenc óra, kelj föl” — ismételtem. Apám nyögve ásított, fölült, leszállt az ágyról, mindkét tenyerével végigmászott az arcán. Véres, álmatlan szemmel jött a szobából, krákogott, arcán a párna karistolása levélerezethez hasonlított, „Milyen kosztot vigyek?” — kérdezte. „Elébb mosdjál meg — mondta anyám, munkájából föl se nézve. — Ott a szalonna, a maradék töpörtő, vaj. Azt viszel, amit akarsz.” Apám bement a fürdőszobába, prüszkölve mosta az arcát. „Jól jár az óra?” — apám az ingét gombolta, majd beigazította nadrágjába. „Öt percet késik” — Anyám a gumikarikákat válogatta az asztalon. „Szólhattatok volna hamarább is” — motyogta apám. „Nem késel el, ne idegeskedj ... Én nem tudom, mi az istennyilát csinálnak ezek bent, egy órával kezdés előtt már ott vannak ..." — magyarázott anyám. — „Hamarabb van váltás, hányszor mondtam már . . .” Anyám kiment a kamrába, apám ténfergett a konyhában, kereste a kosztos táskáját. Arcbőrén lassan fölivódott a párnavájta erezet. „Akkor reggel elmész?” — kérdezett apám. Két szelet kenyeret vágott, szalonnát, beletette egy zacskóba, azt a táskájába. Anyám visszajött a kamrából, kötényét elől összefogta, almát hozott. „A kávéd ott van a gázon!” Apám odacsoszogott, a bögréből átöntötte egy pohárba. „Van benne cukor?” — fújta meg a kávét. „Persze” — mondta anyám. Apám a kávéba kortyolt, arcát megfestette a gőz. „Viszel almát!” — kérdezte anyám. — „Vihetek.” — Apám az órára pislogott. „Nem késel még el, lassabban is ihatod. Hányat viszel? ” ,,— Mindegy” —Apám lenyelte a kávét, a forróság miatt köszörülte a torkát, kivett a kötényből találomra két almát. „Elég is lesz.” Anyám nem szólt, a többi almát egy lyukas pléhtányérra rakta ki. — „Vigyek kulcsot?” — A fejébe igazította a simlis sapkát. — „Nem muszáj. Fél hatkor úgyis kelek. — ” Odamentem apámhoz elköszönni. — „Hát. . . legyél jó, aztán ... gyere haza, ha akarsz ... Ha úgy érzed, hogy hiányzunk neked ... De 13
