Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 4. szám - SZEMLE - Simon Zoárd: Várnai Zseni: Idő heroldja
Várnai Zseni: Idő heroldja A 30-as évek elején Török Sophie még aggálytalanul vallotta a külön nőirodalom létezését: „Hogy egy író melyik nemhez tartozik, az nem helyzeti vagy élettani tény, hanem dominálóan irodalmi különbség ... a nő nem pusztán nősténye a homo sapiensnek, mint az állatfajnál általában, hanem külön species. Különösképpen, mikor irodalmat művel, egészen különálló fajtaként kezelendő, külön elvek, követelmények és szempontok szerint kell megítélni”. Nem hisszük, hogy szükséges ma már hadakozni ezzel a felfogással. Minden igazi író önálló, külön species; a nemi hovatartozás pusztán színezi, motiválja a tehetséget. Az kétségtelen, hogy Petrőczi Kata Szidóniától Nemes Nagy Ágnesig irodalom- történeti mértékkel mérhető nagy költő nem támadt „honunk szebb keblű hölgyei” közül. Kaffka Margitig (ő viszont prózában alkotott maradandót) a dilettantizmusnál nem vitték többre női költőink, s utána is csak néhány érdekes tehetségű vagy biztató indulás után félbemaradt pályájú költőnő szerepelt az irodalmi életben (Török Sophie, Lesznai Anna, Mollináry Gizella és mások). Nemes Nagy Ágnes volt az első nőköltő, akinek teljesítménye bizonyította, hogy lehetetlen és értelmetlen dolog külön nőirodalomról, nőlíráról beszélni. Amit adott, nem női poézis, hanem szűkítő jelző nélküli, egyetemes érvényű nagy költészet. S mellette a lírikusként sajnálatosan hamar elhallgató Szabó Magda, majd Szécsi Margit .Tóth Judit, Beney Zsuzsa, Gutái Magda igazolta a nőköltők egyenértékűségét. S tehetséges pályakezdők folytatják a „Deuxiéme sexe” irodalmi honfoglalását. Modern költészetünk kialakulásához a szimbolizmus lehetőségeit megsejtő Czóbel Minka, Szalay Fruzina mellett Erdős Renée is hozzájárult a női erotikum bemutatásával. Várnai Zseni e szoprán kórusban az anyaság boldog és fájdalmas szívhangján énekelt. A proletáranya alakját ő tette honossá az irodalomban. Bár fiatalabb volt, mint a Nyugat első nemzedékének tagjai, s költőként a modern líra forradalmának döntő ütközetei után lépett fel (1890-ben született, első versét 1911-ben írta, első kötete 1914-ben jelent meg), mégsem a nyugatos törekvések határozták meg költészetét. (Ezért érthető, hogy Csizmadia Sándor, aki Adyt és az új lírát „nyafogó, tébolyda költészetnek” minősítette, őt lelkesen, „kalaplevéve ’’üdvözölte.) Valószínűleg férjének, Peterdi Andornak a hatását kell látnunk abban, hogy a századvégi költő hagyományaihoz kapcsolódott. Főként a Népszava körének szocialista irányához (Csizmadia) és az Ábrányi-féle szónokias-szavalós ideálhoz. A nyugatos iskolától a későbbiekben a legkönnyebben megtanulható s egyben a legavulékonyabb elemeket vette át, a szép szavak bűvöletében költőieskedő stílusmodort, az érzelgős, finomkodóan lírizáló modorosságot. Ezt elegyítette az ösztönös egyszerűség rutinos közvetlenségével. S ez a vegyülék jellemzi Várnai Zseni verseit. Esetenként pedig a pőre tartalom retorikus alakzatokba rendezésével kívánt hatni. Nyelvben, hangban nem hozott újat, a meglevő költői kifejező eszközöket alkalmazta. Csizmadiáékkal szemben előnye, hogy nem a tan, a direkt agitáció felől közelítette meg költői témáit, hanem az élmény sugallatára formálta verseit. A szubjektivitás bensőségessége, intimitása élettel telíti meg a gondolatokat, s ezáltal elkerüli a kezdeti szocialista költők száraz, zörgő deklamálását. A szociális gondolat nem külső szempontként, irányelvként érvényesül versében, hanem interiorizált motívumként szervesül bele. Viszont az érzelmi telítettség sokszor érzelgősséggé csöpögősödik. Várnai Zseni tematikus költészetet művel. Az anyaság érzéseinek, a proletársors megidézésének és a békevágynak a dallamait pengeti lantján. Sajnos, szeret terjengősen, bőbeszédűen írni. Pongyola fogalmazás, retorikus fordulatok, henye töltelékszavak és -sorok, gyakori nyelvtani hibák rontják önkritikát nélkülöző stílusát. Az évek folyamán szinte semmit nem fejlődik, az egyszer megtalált hangját ismétli tovább. Úgy látszik, mintha a költőnő olykor nem ismerné némelyik szónak a jelentését, pl. egyik versében a parasztok „ropják a munkát”, pedig csak a táncot szokás ropni; másutt „szívének závárjá”-ról beszél, összetévesztve a zárt a závárral. A többes szám felesleges, hibás használata roppant bántó; „száz sebek”, „sok anyák”, „minden asszonyok”, „magamba szívom a bánatokat”, „bánatok köde” stb. Ugyanilyen lehangoló a névelők önkényes elhagyása, esetleg kitétele, ahová nem kellene („katonának fából lába”). A suta fogalmazás szinte komikussá teszi a verset, amikor az aratókról imigyen ír: , pattogó a kaszák üteme, egy suhintás, egy marokszedés, ó, nincs megállás”. És nincs megállás a kusza, zűrzavaros szókapcsolatok mondatfűzések csinálásábansem: „Lagymatag szobák”, „Fiam van énné- kem, hogy akit szeressek”, „kohókat izzóra szítani is nem nekem kijáró”, „éhező gyerek hiába sír kenyeret”. Új szóképzéseivel sincs több szerencséje: jajlik, eljövelt. (Ez utóbbi a jön ige óhajtó módjának régies jövel alakjából vált jelentő mód múlt idejű formává.) S milyen lehet a „zűrös bánattej”, a „lagymatag anyatej”, hogyan értsük azt, hogy „sarkunkban csavarog, torkunkra fanyalog a vész kutyája”? És sorolhatnók vég nélkül a példákat. A modoros, szépelgő szóösszetételeket (illattest, lét- viharzás, álomtenger, sziromruha, lángcsók, bánatcsók, halálvonat, sóhajlélek), a dagályos, szenvelgő mondatokat: a csönd „könnyhúrokon hegedül”, vagy: „tengereknek gyöngyfényű mélyén/ oly pazarlón az ékkő nem terem, / ó, mint amennyi drágagyöngyöt ontott / két gyöngykagylóm: a két síró szemem. / E gyöngyöket most mind reád testálom, / építs belőlük szép könnypalotát / vagy fűzzed 88
