Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 4. szám - SZEMLE - Pomogáts Béla: Egy nyugaton élő magyar költőről
tanulj Bartóktól s nőjjél magyar nézd hogy füstölték hová söpörték és lásd fájni Bartók márványarcát hogy híre járt: meghalni törpék Magyar: Isten-hátának-megett is te ráfigyeljél — világok lantverője nemcsak zenét sok-nagy zenét: igaz -mivoltod kell tanulni Tőle. Néhány évvel később azonban úrrá lesz fölötte a kétely, a személyes és történelmi kétségbeesés. Sokféle oka volt ennek, nehéz lenne mind előszámlálni. A történelem baljós fordulatai, a hidegháború, a személyi kultusz éppúgy szerepet játszott ebben, mint az irodalompolitika, amely kifelé tessékelte a modern irányzatok, a szürrealizmus híveit; vagy a költő személyes helyzete, az a tragikus élmény, hogy az ötvenes években egy időre börtönbe került. Határ Győző mindenesetre a kezdeti cselekvő vágyak után hamarosan a történelemfilozófiai pesszimizmus hirdetője lett, és Tornyok tornyok című versében egyféle spengleri fatalizmussal rajzolta fel a kor freskóját, a korét, amely szerinte a római civilizáció alkonyával rokon: „ROMÁNKORI ANALÓGIÁK? a levéltárnokok (csőrorrú cipőben) fel-alá: tehetetlenül csapkodják a mozaik-padozatot a szárnyasoltár lengeti a szenteket és elcsikorgatja eresztékeit, odakint egy korszak temetkezik. Szelepfejű platinatorpedóba zárják és elsüllyesztik: egy Nóbel-díjas exegézis-tekercset a legszebb betlehemes rajzfilmet a VULGATA egy latinból viaszlemezre fordított fejezetét »menteni, ami menthető« . . . — úgy van-e?! (csak serényen, ti szerzetesek; egy bizonyos: hogy mindhiába)”. És ebben a hanyatló és pusztuló korban kilátástalannak érezte a saját sorsát is. Az imént idézett költeményben úgy festi meg önmagát, mint aki árván és védtelenül imbolyog a történelem gyilkos frontvonalai között: „HETVEN ÉVVEL EZELŐTT két szembenálló rendszer közös ellenségnek ismert el; és noha megszakították, a kedvemért egy pillanatra felvették a diplomáciai viszonyt most, hogy a jószág türelmével hozzászoktam a fenyegetettséghez, a gondolat internálótáborának emlékével a rezervációk emlékével a filozófia forradalmának előérzetével szellemi elfogatásom percéig, egyet-mást... miért ne?! nem vagyok fáradalmaival kevésbé előlegben, mint ti — forradalmával, filozófusok! Azt hiszem, megírhatom memoárjaimat A NEGYVENÉVES HÁBORÚ idején születtem”. Határ Győző ezzel a „senkiföldjére” került, kétellyel, bizalmatlanul tekintett a történelemre, az emberiség küzdelmeire. Lelkiállapota előlegezte a hontalanságot és 1956 után bekövetkezett hontalansága csak jobban megerősítette otthontalan, magányos közérzetét. Lélekben már akkor hontalan volt, midőn még át sem lépte a határt. És Londonban, Párizsban, az emigránsok nemzetközi életét élve életelvet és magatartást épített ebből a kételkedésből, ebből az otthontalanságból. Sőt nemcsak magatartást, hanem egyféle sztoikus életfilozófiát, amely pusztán szemléli a világ, a történelem forrongásait, változásait, de nem foglal állást, nem tiltakozik, nem küzd ellenük. Ez a bölcselet nyer megfogalmazást Fuimus Troes című, 1959-ben keltezett versében: „azóta megtanultam, hogy nem dől össze a világ, ha összedől — ahogy a Bábelek helyén holnaptól nincs más, mint repedezett koromsivatag; ha a feketék holnapután kivégzik az elpimaszodó sárgákat — amikor mi fehérek már csak a tegnap emlékei leszünk — s lám, a bölcsődal, a babacirógatás sem több a felbogárzó játéknál, mely betölti az esendő lelket, a pille életű nőt hát nem azok vagyunk, akik vagyunk? Özön törmeléktenger közepette élünk az országos csontházban, hol az állati szén pernyéi s szilánkok a falrengetegben: bástyák, még ideig-óráig itt lebegtek körülöttünk”. A sztoikus életfilozófia elutasította a történelem haladásába vetett hitet, de azért megőrizte az író érdeklődését a nagyvilág, a megismerés kalandjai iránt. „Meséljetek a megismerés kárhozatos szenvedélyéből gyógyulhatatlanul s oly sugalmasan, hogy minden szó mögött ti megemlékezzetek a mindentudás előkacsintó álmáról, a földi öröklét vágyvarázslatáról...” — olvassuk Credo című 1958-as versét. Ez olthatatlan megismerő szomjúság, az emberi létezés alakzatainak és kalandjainak nyomába törő kíváncsiság szövi Határ Győző verseinek anyagát. Olyan forrás ez, amely kiapadhatat- lanul ontja a verseket, amelyet még az alkotó kedv időnkénti fáradtsága, az emigrációs lét bénító közérzete sem tud elrekeszteni. 85
