Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 4. szám - ÉVEK - NÉPEK - SZÁZADOK - Kunszabó Ferenc: Idevalósiak vagyunk (II.)

forradalmi lehetett száz évvel előbb, az ekkor már leggyakrabban anakronizmus, másszor úgy, hogy a negyvenkilenceskedés jól megfér a nemesi nemzet erényeinek ecsetelésével, valami olyan felfogással, ami már a szabadságharc idején is avítt volt („kun lovagok”); harmadszor úgy, hogy a politikai szatírák éppen a felvilágosult gondolkodást veszik célba („azt hozta csak negyvennyóc. . .

Közben persze a redemptusok többsége egyáltalán nem járt darócban. De ami még ennél is lényegesebb; egy pillanatra sem szabad azt gondolnunk, hogy ez a megállapodott, beérkezett, hatalma teljében levő kun civitás általában haladásellenes volt az egymásra halmozódó félmegoldások között vergődő magyar társadalomban . . . Konzervatívak voltak? Igen. A legteljesebb mértékben. Utolsó nagy, kollektív erőfeszítésük a redemptio volt, attól kezdve gazdaságilag folyton erősödtek, jogaik is csak-csak gyarapodtak, úgyhogy a múlt század utolsó harmadára elérték, amit az adott társadalomban és parasztpolgári mivoltukban elérhettek; nekik volt mit védeniök!

De mindig ellenzékiek maradtak! Szinte végig a felszabadulásig negyvennyolcasok, majd negyvenkilencesek, függetlenségiek, kisgazdapártiak — mindig éppen olyanok, ahol nem a kormányt kell támogatni! ...íme a magyar polgári ellenzéki pártok súlyos anakronizmusa: fönt,az országos küzdőtéren ők lépnek föl a (viszonylag) haladó programokkal, lent viszont, az ország nagy térségein a megállapodott, többre már nem törő parasztpolgárságra támaszkodnak . . . Ugyan mit akarhatott még egy beállt gazdaságú halasi, szentmiklósi vagy félegyházi virilista azon túl, amit addig elért. Az adók csökkentését mindenesetre, jobb árakat terményeiknek és kedvezőbb kiviteli lehetőségeket — ez azonban önmagában nem konstruktív program, erre még polgári demokratikus haladást sem lehet építeni.

Különben a fenti kívánalmakat közvetve elősegítő akcióknak is gyakran gáncsot vetnek. Vasútépítési terveket, vállalatalapítási ajánlkozásokat vetnek el még akkor is jócskán, amikor Kecskemét már buzgón építi a második pesti vonalat, és egyre-másra csalogatja magához a kereskedelmi vállalatokat, ipari üzemeket.

így rajzolódik ki az a kép, amelyik aztán szinte változatlan 1944 végéig; az erővolanalak elválaszthatók és alig-alig vibrálnak.

Egyrészt tehát a „konzervatív-haladó” kun civitások (örökölvén az ellenzékiséget a nemzetiségi származásból, a magyari urakkal való összeütközésekből, a török korból és a német elnyomásból) — másrészt a feltörekvő helységek lakossága. Köztük is elsősorban (mert leghatalmasabban, mert legsikeresebben) Kecskemét. A kecskés várost nem kötötte a kun ősiség, a kialakult szertartásos szabályok a városi közösségen belül és azon kívül. (S talán egy kis hiúság is dolgozott bennük; megmutatni a kun városoknak, hogy azért ők is valakik.) Ám az itt a leglényegesebb momentum, hogy Kecskeméten a gyütteknek nem kellett besorolniok a közösség legvégére, hanem bátran törhettek előre. Kecskemét évszázadokon keresztül a lehetőségek városa volt; már a múlt században Pestről hozott polgármestert (Kada Elek), Pestről és Bécsből gazdasági szakértőket, Németországból, Ausztriából és Dunántúlról kertészeket — akkor, amikor Halason, Fülöpszálláson vagy Szentmiklóson az ilyen gondolatokat azzal vetették vissza: „csak nem gondolja valaki is, hogy egy gyüttmönt majd jobban ért a gazdálkodáshoz!”

És Kecskeméthez zárkóztak fel a telepes helységek: Jászszentlászló, Kecel, Soltvadkert, de legfőképpen Kiskőrös. Ezek törekedtek, kertészetbe fogtak, ezt is megpróbálták, azt is, hogy a végén valami majdcsak beüt. És valóban: valami mindig beütött. (Félegyháza és Majsa legtöbbször félúton dévánko- kozott, hiszen, telepes volt, ugyanakkor azonban a kunkerület része — ami kínlódás meg is látszott rajtuk) . . . Hanem kevés az a történész vagy közíró, amelyik a kun városok megállapodottságát és a telepek törekvését ne lenne hajlandó fajtajellemzőkkel magyarázni. Hogy tudniillik, a kun fajta, az olyan fajta, hogy nem szereti a haladást, a betelepedők pedig szeretik a haladást . . . igazán tetszetős képlet és felette kézenfekvőnek is látszik, egyetlen hibája, hogy semmi köze a valósághoz. Éppen semmi, mert számításon kívül hagyja a a történelmi és környezeti szituációkat, valamint az á I I a p o t k ü- lönbséget, a kun lakosok és kun jogfolytonosok itt, ezen a helyen élték át, amit átéltek, őket i- genis kötötteés nyomta a múlt(ugyanakkor megelégedéssel töltötte el az elért állapot)—a jövevények viszont volt lakhelyükkel idegi és történelmi kötöttségeik nagy részét is lerázták, ráadásul az új helyen igen kellett törekedniök, hogy az őslakosokat beérjék. (Más tájak múltjában könnyedén lehetne példákat keresni arra, hogy az odatelepedő kun csoportok vagy egyének mint csináltak karriert a be- érkezettebb és lenyugodottabb helybeliek között.)

Ez az a kettős fáziskülönbség, melyet nem lehet figyelmen kívül hagynunk, különben menthetetlenül vakvágányra szaladunk.

Ez az egyik fő erővonal páros: beérkezett őslakosok és törekvő telepesek. A múlt század végén azonban megjelenik a másik erővonal-párhuzamos is, és az évek múltával egyre nagyobb jelentőségre tesz szert, sőt idővel ez újabb párhuzamos erőjátéka lesz domináns.

E szál felvételéhez azonban egy epizód erejéig vissza kell nyúlnunk. Kis-Kun Halas, 1763: zavaros, el- hallgatásos jegyzőkönyvek, jelentések a város iratos ládájában és Jászberényben, a hármas distructus székhelyén. Annyi bizton kivehető, hogy a város szegényei, több százan, egy délelőtt megrohanták az elöljáróságot, az adószedőt kilógatták az ablakon, a magisztrátus jelenlevő tagjait beszorították egy belső szobába, hol is bizonyos sérelmezett rendeleteket visszavonattak velük (amit a tekintetes magisztrátus a nyugalom helyreállításával semmisnek nyilvánított, „természetesen”) ... De hogy volta57