Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 1. szám - Ambrus Lajos: Új reggel (novella)
nak; elindulok az úton, elsietek a szürke ruhás pasas előtt, akinek szeméből most is némi rosszallást olvasok ki, átvágok a téren, az átjárón, felszállók egy villamosra. A kocsin kevesen utaznak: talán tízen-tizenöten lehetnek. A peronról figyelem az utcát, a járdát, a járókelőket s a kigyúló fényeket. Egy kereszteződésnél, amikor a kocsi kissé lassít, hirtelen égő parázsdarabokat érzek a hátamon végiggördülni, lélegzetem felgyorsul, agyamba vér tolul, s szemem előtt vörös karikák táncolnak: a szemközti villamosra akkor száll fel a sárga pulóveres lány! Érdekes, világoszöld ruhát visel, ami csak azért tudok ilyen pontosan megállapítani, mert ez a szín, ha pillanatra is, de kivillan az utasok gyűrűjéből. Izgatottan ugróm az úttestre, s magam is meglepődöm, milyen hamar elérem a következő járatot: a kocsi, amelyen a lány utazott, talán két perce indulhatott. Elsuhanó színes foltok, mozduló árnyalakok, növekvő lángok a körút forgatagában. Megközelítjük az előttünk haladó villamost. Erősödő ütéseket érzek, zavart hangokat és elherdált órákat. Meglátom, akit keresek: leszállt, és utánavetem magam: széles, agyontaposott járdák, félrelökött dadogások, szüntelen, monoton döngés a lámpatestek alól; aztán futás egy keskenyedő, beláthatatlan utcán; összeöltött házfalak, nekifeszülő iramodás, és csalódott várakozás a lépcsőházak előtti tétova, riadt tanácstalanságban; zsibbadt zuhanás és hűvös, döglött csend van, élesen csattanó, majd végleg elhaló lépések. Magamra maradtam. Krákogó, beletörődött hang ébreszt: „Kit keres, fiatalember?” Csütörtök A magány láza nem csitul, s kezemet keresem, amivel a hulló napok hordalékát érinthetném. Péntek Reggel félkilenc. Furcsa, de látszólag egyszemélyes aranykor fénylő láncából kelek. A szobában minden a régi: dünnyögő muzsika, homályba vesző világ az ablakredőnyön keresztül. Nem magyarázok semmit, még akkor sem, ha válaszolni kellene a nyitva maradt kérdésekre. Szombat Reggel hét. Ma mintha minden másként indulna. Nyolcra befejezem a reggelizést, aztán nyugodtan, körülményesen lemászom a második emeletről. Jelzőlámpák, jelzőfények, jelzőtornyok, végállomások mindenütt, és kő, homok, pénz, vasbeton, aszfalt, úthenger, taposómalom —egészen a nyaktörésig. Merre menjek? Kihez? Valamelyik barátomhoz? Fogadalmat kell tennem most, szent esküvést, hogy a lábaimat gyötrő makacs helyhezkötődést, a szemeimet bíró hártyaragadást, az összeszőtt, agyonkavart érzést torkomban és a befelé forduló, rajtam terpeszkedő némaságot megtámadom, igen, ezt kell most tenni ahhoz, hogy a holnapi napot vállalni merjem: amikor kivonulok parkomba és elterülök a virágágyás és a két gesztenyefa melletti pádon, várok és az undorító, szürkeruhás pasast figyelem, aki azt fogja mondani, szorosan hozzám hajolva, jótanácsként, baráti figyelmeztetőként: ,,Én megmondhatom magának, hogy eszeveszetten téved, mert ez a 31
