Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 3. szám - SZEMLE - Simon Zoárd: Mátyás Ferenc: Parasztciterán
egyikében van valami kirobbanó, bajt okozó ösztönökre — mondhatnánk, ősi ösztönökre — hagyatkozó tett. Szinte megborzong a hátunk a címadó novella két gyermekfőszereplőjének csaknem végzetes tragédiába hulló tettén. Valóban sámánkodásnak nevezhető a valóságnak ilyen mértékű szem elöl tévesztése, ami csak gyermekekkel vagy nagyon elmaradt tudatlan emberekkel történhet meg. És éppen azt a tudatlanságból származó valóságtévesztést állítja Végh Antal a ciklus novelláinak a középpontjába (Faluszéli Jóska, Sámánok, Az élettől a haláláig, Hamis emberek stb.). Kérdés, hogy ennyire a társadalom perifériáin mozogva eljuthat-e az író a nagyobb összefüggések, a valóságot átfogó igazságok tükrözéséig. Úgy tűnik, mintha Végh Antal Veres Péter szegényparaszt- ábrázolását tekintené példának. Gondolok itt elsősorban a Gyepsor novelláira. Csakhogy a Gyepsor parasztjainak sorsa a széles paraszti rétegek sorsa volt és társadalmi kényszerűség, Végh Antal szegényparasztjai viszont ma már csak a társadalomból kihulló elmaradottak. Vagy olyan sokan volnának még ezek! És társadalmi szükségszerűség lenne még mindig, hogy vannak ilyenek? Nem valószínű. Végh Antal írásai talán éppen ezért tiltakoznak olyan élesen ellene. S hogy érdeklődési köre már is továbblép, azt a kötet címadó novellája, az Aranyalma világosan mutatja. Ebben már mai életünk jelenségei tükröződnek. Azonban erőteljesebben kellene már a nagyobb összefüggések felé fordulnia, hogy jó- néhány regénye és novelláskötete után megszülessen az a nagyobb igényű alkotása, amelyet rég várunk tőle. SERES JÓZSEF Mátyás Ferenc: Parasztciterán A kötet címe kétszeresen találó: egyfelől jelzi a tartalmát meghatározó népi, paraszti eredetet, élményvilágot, másfelől (lévén a citera szerény és viszonylag egyszerű hangszer) jellemzi a versek természetét is. Azt már megszoktuk a korábbi tucatnyi kötet olvastán, hogy Mátyás Ferenc lírai tartománya körülhatárolt, szűkös, témái az állandó ismétlődések következtében ismerősek (olykor a versek is: kötetünk „Mordult a tenger” c. költeményével „Tomiban” címmel találkoztunk az évtizeddel régebbi „Megriadt pipacsok” c. könyvben; a „Várhegyi látomások” versfüzérének tizenhét számozott darabja ugyanott, ugyanennyi, címmel ellátott önálló költeményként szerepelt), azzal sem árulunk el titkot, ha megállapítjuk, hogy költői szemlélete nem eredetien új, hanem a népi írók világlátásának örökségével gazdálkodik, és versciteráján a dallamokat Erdélyi, Illyés, Sinka kottájából játssza. A kérdés, amit a negyedszázados költői pálya méltán felvet, az, hogy mi az a sajátos esztétikai minőség, amelyért érdemes volt megírni, sőt: amiért meg kellett írni ezeket a verseket. A kötet tematikájával, világképével, a nép, a szegénység mellett elkötelezett humanizmusával most nem akarunk foglalkozni. Egyrészt azért, mert ezekkel a kérdésekkel a régebbi kötetek méltatói alaposan s a jelen kötetre is érvényesen foglalkoztak, másrészt azért, mert egy sokkal elemibb problémára kell végre már egyszer sort keríteni, olyanra, amelyre eddig a kritikusok nem nagyon figyeltek. Az esztétikai minőségről kell beszélnünk, tehát arról, ami T. S. Eliot szerint az irodalmi kritika egyik legfőbb célja: megtudni, vajon jó-e a vers. Erről Mátyás Ferenc kritikusai nem igen adtak számot, csak per longum et latum méltatták humanizmusát, elkötelezettségét, nép iránti hűségét stb. A versek ideologikumát elemezték, az ún. tartalmat, és megfeledkeztek az esztétikumról. Jók-e a versek! — ez a kritika alapkérdése, minden más csak a válasz után következhet. Mert a verset verssé nem a tördelés, a tipográfia teszi, mégcsak nem is a költészettan szabályainak a megtartása. Az igazi vers több a poétikai kellékeknél. A ,,Parasztciterán”-t olvasva első pillanatra feltűnik a mesterségbeli bizonytalanság, a verselési lazaság, kuszaság látványa. Ritmikai, prozódiai okokból névelőket hagy el, megtöri, kificamítja a mondatokat. Mintha a verset a rímkényszer alakítaná olyanná, amilyen, s a metrika kényszere gubancolná össze a szintaxist. A rímkényszer suta szókapcsolatokat szül: „bombavetők zajongnak”. (A zajongásról csintalankodó lurkók jutnak az ember eszébe, nem harci repülők.) Másutt képtelen képeket használ: „sárgödör tátog”. (A gödör nem képes folyamatos, ismétlődő cselekvésre.) Nagyon gyakori az elhasznált, értékevesztett költői fordulat: „halál jégmarka”, „minden búcsú halál”stb. A rímelés különben sem erős oldala Mátyásnak. Tudjuk, hogy a funkcionális rímek a jók, de itt semmi nem indokolja az asszonáncoknak sem számítható álrímek garmadáját, pl. „kiver-szívem”, „hallgatás-bújkált”, „a csönd- menekül”(l). A szövegösszefüggésekből mindenütt kiderül, hogy a mondandónak sem értelmi, sem hangulati tartalma nem indokolta e süket rímeket. Nem szándékosan rossz rímek ezek, hanem csupán ilyenekké sikerültek, pontosabban: sikerületlenedtek. A külső, formai hibáknál sokkal súlyosabbak a nyelvtani, értelmi lapszusok. Kezdjük egy egyszerű anakoluthiával, következetlenséggel, amikor a mondat vége nyelvtanilag nem illik össze az elejével: „temető-csontok, lángszóróval tépett virágáradat hullámzik nyomába”. (Csontok hullámzik! S az előzményekből még az is kiviláglik, hogy a csontok egy árny nyomában hullámzanak, dehát a „mályva” rímre jobban hangzik a „nyomába” alak.) Van persze értelmi következetlenség, nem egyezés, afféle logikai anakoluthia is: „sikolya szívembe bújt s nem csendesül, fel-felriad bennem”. (Az el nem cseni 92
