Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 3. szám - HAZAI TÜKÖR - Varga Mihály: Éjszakai utazás

— Munkából.

— Egy pillanat még: Mit dolgozik?

— Betanított munkás vagyok — s hozzáteszi —, mint itt a legtöbben.

*

(Ukrajna végtelen mezői . . . Végtelen a barna földek tengere, és csak szalad, szalad a vonat, viszi az elrontott életeket és a születő reménységeket. Tankok, ágyúk, kon- dérok, benzines hordók, szuronyos katonák, farakások, ládák, lovak, a szerelvényeken; és csörömpölés, vezényszavak, vízcsobogás; útszéli fák jajgatása a szélben, felhősírás, égdübörgés, sáróceán, locspocs tavak elsuhanó fehér felhők alatt . . . Térdfájás, lábszárdagadás, szemhéjfelrepedés, deréknyilallás . . . Otthon felejtett nyugalom, a vágy kínja, félelem nyögése, riasztó emlékek percet gyilkolása .. . Sóvárgás asszonytest után, álomtalan alvás után, békességes, egyszerű tisztaságú reggelek után . . . Mozdonyfüst és benzingőz, istálló illat és hullaszag a lélek mezőire terülve . . .)

*

Miért vádol a szeme, arca, mozdulatlanul is beszédes felsőteste, lelógó melle, karja, viszeres lába ennek a munkásasszonynak?

— Fáradt?

— Nem látja rajtam?

— De...

— Akkor minek kérdi?

*

(Anyám sokáig vasalt az éjszaka. Álmos, agyonkínzott az arca, szeme, válla. Veszi a vödröt, indul akolnak, istállónak, kertnek, bitang világnak. Aztán reggeli a gyerekeknek, früstök Apámnak, indulás a sírni készülő határba, gyaloglás, egész napos hajlon- gás. Aztán estére ól, istálló; fogak összeszorítása, kimerült-holtán ágynak dőlés.

Paplan alatti csendes zokogás, álomtalan éj, felszálló s döngölt anyagpadlóra visszahulló sóhaj, Apám félelmetes hallgatása.)

*

Nézem az elnyűtt asszonyt, az alvó fiút, a röhögős lányokat meg a kuncogókat, a lánytérdet csapkodó fiatalembereket, a szundikáló vasutast, és próbálom kitalálni; Milyen az életük, a sorsuk, a tegnapjuk és a holnapjuk? Boldogok-e? Elégedettek vagy lázadók? Közömbös beletörődők vagy meg-megújuló nekilendüléssel próbálnak kitörni az életszabta korlátáik közül?

Egy éve, tíz éve, mióta mennek így naponta havi kettőezerért, ezerötszázért, har- monikus-nyugodt életük vágóhídjára? Hogy is írta Illyés Gyula? „Megszokták már.” Talán megszokták ... De nem félő, hogy nagyon is megszokják, s majd fásult-beletö- rődve nem lesz erejük változtatni sorsukon? Hisz így csak kiégni, eltompulni, belefáradni lehet. Naponta vonatozni, dolgozni, ismét vonatozni, esőben, hóban, fagyban, csillagtalan ég alatt gyalogolni, fáradt, megkopott, ronccsá lett testtel ágynak dőlni, és másnap újra kezdeni mindezt és harmadnap és az ezredik és ötezredik napon .. .

*

— Mióta jár Pestre dolgozni?

— Hat éve?

(Számolok: Hatszor háromszázhatvanöt, annyi mint.. .)

— Bírja még?

63