Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 3. szám - HAZAI TÜKÖR - Zám Tibor: Nagyszombati esküvő

Az á.-i lelkész hazaküldte a tsz-elnököt. Azzal foglalt állást, hogy nem ment el a másik egyházközségbe szolgálni. A t.-i lelkész elment. Isten országáért munkálkodni, úgymond, előbbre való, mint a palást becsülete. Az esketésért kapott pénz, a kilencszáz forint azonban kétséget támaszt szándékának tisztasága, szavának hitele, szolgálatának erkölcsi értéke iránt. Elhihetjük ennek a papnak, hogy ingyen is esketett már; s elhi- hetjük az esperesnek, hogy a stóla bevett szokás, ennélfogva se magyarázni, se mentegetni nem szükséges. A „valamit valamiért” jelenünknek is szállóigéje, az meg, hogy „Krisztus koporsóját se őrizték ingyen”, történelmi tapasztalatokat összegez. És még az is mentsége a t.-i lelkésznek, hogy nagyon megbántotta volna az adakozók önérzetét, ha visszautasítja adományukat. Ez neki is eszébe jutott, azt azonban elfelejtette, hogy minden templomban van persely, s minden persely közömbös az adakozó személye vagy az adomány eredete iránt. A t.-i lelkésznek nem jutott eszébe, hogy perselybe tegye a stólát a „testvére” templomában.

Félreértés ne essék. Nem arról van szó, hogy a nyájerényeket („a jókedvű adakozót szereti és megáldja az Isten”) a pásztorokon is bevasaljuk. De kívülállókként, világiakként is észrevesszük a háttérben játszódó erkölcsdrámát, annak konfliktusát, szereplőit, szerepeit.

A t.-i lelkésznek az első pillanattól kezdve tudnia kellett, hogy a szolgálat a drámában kulcsszerep: csak akkor vállalhatja el, ha „híven és illően” végzi. Ő nem tudott felemelkedni a szerephez, s ezzel a szolgálatot is devalválta. így a klasszikus szöveg, amit mond („Isten országa, Úr hatalma, Szentlélek útmutatása”), hiteltelen. Nem a „megharcolt hitet” érzékelteti, hanem az eszközszerepet, a mindenre használhatóságot, az erősebb akarathoz való problémátlan igazodást próbálja takarni.

Vele szemben, a másik oldalon ismerhető fel az embernek az eszméhez való kötődése. „Még a humánum is próbát álló magatartás” — mondja a v.-i lelkész, és emlékeztet arra, hogy az embernek való szolgálat lehet hasznos is és mindenkor veszélytelen; míg az emberért szolgálni mindig hasznos, de nem mindenkor veszélytelen.

Ez a pap 1944-ben zsidókat, politikai elítélteket mentett. Nemcsak a palást-, hanem a fejvesztés kockázatát is vállalta, amikor a fasizmust támogató egyházpolitikával szembehelyezkedett. Volt bátorsága levonni azt a következtetést, hogy az emberért kell szolgálnia. Vállalta és kiállta a humánum próbáját.

Mostani „megállása” előtt a helyzetet kellett látnia teljes bonyolultságában. A bizonytalanság, a tisztázatlanság olyan tényezőit, amelyek csak a benn élőknek mutatják meg magukat. És amiket a kívülálló is észrevehet, ha odatekint: az istenkép elmosódását, a hithűség felőrlődését, a templomjárók elfogyását, a vallás világméretű vereségének helyi tényeit. Az elvilágiasodó falu nyomását például abban, hogy a nép a maga családi ünnepeit a „saját” egyházát sem respektálva „ütemezi be”, kifejezvén ezzel, hogy az érte való szolgálatot már nem érti, s csak a neki való szolgálatra van igénye. A templomi esküvőnél is. Protokolláris külsőségnek tekinti azt, fokozni kívánja vele az aktus ünnepélyességét, amihez a ruhabemutató és a népi karnevál elemeit is vegyíti.

Amit az egyház gyülekezetnek mond, az valamikor a hit kötőanyagával összefogott homogén társulás volt. A ma gyülekezete — a hítválság jegyében — meglehetősen heterogén: úrvacsorázókból, igehallgatókból, nagyünnepi templomjárókból és névleges gyülekezeti tagokból áll. Ez utóbbiak vannak többségben. Még fizetik az egyházfenntartási járulékot, de templomba már nem járnak. Világiasodtak. Nekik igényük, hogy az egyházi szolgálat szolgáltatássá váljék; hogy igényelhetőségét ne erkölcsi meggondolások szabályozzák — például ne az egyházi gyász —, hanem a praktikum, mint a közü- letekét általában: mint a boltok nyitvatartási idejét. Annál is inkább, mert az egyházat a társadalom tartja fenn és tartja el ... Egy okkal több, hogy a papnak ne legyen

58