Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 3. szám - Bata Imre: Nyelvbölcseleti fragmentumok Németh Lászlónál

piramisait” (u.o.). De vannak hátrányai is a beszédnek. Jórészt analitikus, praktikus. Sokat elhagy a gondolatból. Nem a szőttest érzékelteti, inkább a szálat szálazza. Az együgyű talán fölemelkedik a beszéd által, a bonyolult viszont veszíteni kényszerül a kifejezés során. Ő a nyelv ellenében fogalmaz, ki kell azt játszania. „Tétel: írónak nevezzük azt, aki a gondolkodás finomabb sajátságait a nyelven át tudja csempészni. A stílus: a nyelv ellenére éreztetett gondolkodás” (i.m. 156).

így tehát a gondolkozás állapot, a gondolat a mondatba fogott nyelv, mint ahogy a gondolat a gondol- kozási állapotnak nemcsak része, de e kiragadottnak inkább az a jellemzője, hogy az eredeti állapothoz képest jóval szegényesebb, s aligha változik meg a nyelvi rend azért, hogy pontosabban, részletesebben mintázza a gondolkozást. A stílus a gondolatállapot átcsempészése a rendszeren, ami történhetik a nyelv radikális alakításával, vagy a köznapi nyelv minél kisebb sértésével is úgy, hogy annak minden lehetőségét optimálisan kihasználja, aki stílus teremtésére képes. A gondolkodás állapota és a nyelv viszonya ilyenképp a gondolat és a mondat feszültségében szemlélhető.

Mert míg élet és gondolkozás: azonosság, gondolkozás és nyelv között distancia van. Az élet és a gondolkozás: küzdő és küzdőbb szerkezet és működés, a nyelv viszont e küzdő szerkezetek mintájára képződött, az idő során állandóan alakuló-fejlődő kollektív rendszer, s így teremtett mű. A nyelv nem természeti képződmény, s az ember alkotásaként természetes. Nem végtelen szerkezet, hanem véges rendszer, még inkább rendszerek sokasága, s a rengeteg rendszer összehasonlítása föltárhatja azokat az elveket, törvényeket, miken a nyelv mint kollektiven teremtett emberi alkotás, mint mű alapszik.

Németh László nyelvszemlélete ilyenformán erős rokonságot tart a modern nyelvtudomány nyelv- filozófiai indíttatású két nagy elképzelésével, a funkcionalista törekvésekkel, mindenek előtt tehát a strukturalizmussal és a formalizáló kísérletekkel, főként a szemiotikával. A két koncepció kéz a kézben jár, hiszen míg az egyik egy teljes és zárt nyelvi rendszerben igazít el, a másik — a jeltan — minden nyelv általános törvényeire vall.

Jellemző, ahogy a mondatból indul ki a nyelv vizsgálatánál, tehát már eleve adott a szintetikus, funkcionális kiindulás, s ebben Karácsony Sándor ugyancsak funkcionalista grammatikai szemléletével tart rokonságot, de e kiindulás feltételezi és eredményezi az alapfelismerést, hogy a nyelv rendszer. A nyelv struktúra, s e fölismeréshez fordítói korszakában is visszatér Németh László.

A modern nyelvészeti gondolkozás két nagy következménye: a klasszikus strukturalizmus és a szemiotika. Egyrészt tehát minden egyes nyelv individuális rendszer, s a generatív grammatika egy természetes nyelv törvényeinek és rendszerének funkcionalista leírása, kézenfekvő, hogy a sok individuális rendszert össze is hasonlítsuk. Ebből egyrészt a nyelvtipológia ered, másrészt pedig oly általános összefüggéseket derít föl, ahol a jel önmagában is mutatkozik. A szemiotika, a jeltan aztán életre hívja azt a különös, absztrakt nyelvet, melyet metanyelvnek is nevezhetünk, mivel ez a nyelvek nyelve, olyan általános rendszer, mit csak jelkapcsolatok fejezhetnek ki. Ez a formalizált nyelv aztán megmutatja a nyelvek rendszeri természetét, logikai mivoltát.

Németh Lászlónál is. Az individuális nyelvi rendszeri működés vizsgálata természetesen vezet az összehasonlításba, s az összehasonlításnak nála is megvan a metanyelvi eredménye. Átnézett ő sok összehasonlító nyelvészeti munkát, de egy se adott neki választ arra, ami a harmincas évek elején őt a nyelvvel kapcsolatosan érdekelte. „A nyelvészet leír, de leírásaival nem akar jellemezni ... A nyelv az én számomra elsősorban mű, s mint a költő műve, egy eredeti egyéniség önleleplezése” (A minőség forradalma V—VI, 160). A stílusról szólva pedig megláttatta a gondolkozás és nyelv áttételes kapcsolatát. Egyszerre látta a nyelvet rendszernek, tehát struktúrának, amelyet működése közben kell megfigyelni, funkcionálisan leírni, és lehetőnek tudta a struktúrák összevetését. Ezen összevetés első eredménye a nyelvtipológia. A nyelvek közt minőségi különbözések vannak.

Különbség van szájtartás: biológikum és nyelvtan közt, állítja egy helyt. A latin nyelveket szemlélve teszi a kijelentést: A latin leányai — az olasz, a spanyol, a francia és a többi — grammatikáját, rendszerét mind az anyától veszi, de más a szájtartása mindegyiknek. Romániában járva ötlik figyelmébe: „Más a nyelv és más a szájtartás. A nyelv: kultúra, terjeszti hatalom, szokásjog, sznobizmus; a szájtartás: fajta, biológiai erők igyekeznek benne magukhoz hívek maradni... A román nyelv mélyén én egy régi, eltűnt nép makacs szájtartását érzem ... A román szívesebben beszél a szája fenekéből, mint a szája tornácából, szinte a garatját is kölcsönveszi a szájnak, az ajka réseivel viszont takarékoskodik kissé. A beszéddé tört hang a gégéhez húz, ahol keletkezett. Közelebb marad a mellhez, mint a fejhez s ettől valami zsigeri, a szó jó értelmében vett állati mélységet, homályt, melegséget kap: szinte merő ellen- tétekép a latin férfias és intellektuális határozottságnak” (A minőség forradalma V—VI, 326—27).

Németh László két erőt lát a nyelv időbeli alakulásán munkálni. Egyik a változásé, a változtatásé, a másik az állandóságé, maradandóságé. A változás-változtatás a nyelv grammatikáját és szókincsét érinti, az állandóság-maradandóság a nyelv geológiai erőire mutat. Ez utóbbiban nyilatkozik meg a nyelv individuális jelleme, épp csak igen nehezen közelíthető meg. De az individualitás sejtelme rögvest körül- árkolja a grammatikát, mint alkotott rendszert. S míg az individuum megpillantása a nyelvébresztés föladatára utal, a körülhatárolt grammatika összehasonlításra ösztökél.

Magát a változást fejlődésnek is fölfoghatni. És a nyelv fejlődése mindig egyszerűsödés. Az archaikus ember nagyobb energiát fordított a szóra. A beszéd közel állt a szertartáshoz. Az archaikus nyelvek

45