Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 3. szám - Bata Imre: Nyelvbölcseleti fragmentumok Németh Lászlónál
BATA IMRE Nyelvbölcseleti fragmentumok Németh Lászlónál Átforgathatjuk az egész életművet, ha nyelvvel kapcsolatos gondját és gondoskodását számba akarjuk venni, de nyelvbölcseleti fragmentumaiért elég a monumentum két vidékét bejárni. A Tanúkorszakban leljük meg az egyik forrást, a másikat pedig a fordító korszak adja elénk. A Tanúban a nyelvekről szóló esszé, A kísérletező emberben pedig a fordító plennitiszéről írt vallomás. Amazt az egykori nyelvvédő, nyelvtisztító mozgalom váltotta ki, emezt a gályapad-laboratórium metamorfózisa eredményezi. A két tanulmány közt azonban folytonosság mutatkozik, s ez az utóbbi szövegből ki is tűnik, mikor hajdani jegyzeteire utal benne. A fordítói gyakorlatból eredt nyelvészeti problémák régi nyelvbölcseleti morfondírozások jóízére emlékeztetik Németh Lászlót. Ami az első forrást illeti, Németh László nem volt sose nyelvvédő, de nyelvtisztító sem. ,,A magyar nyelv ügye újabban megint forr — jelzi a hajdani esszé apropóját —; nemcsak szakemberek — írók, dilettánsok foglalkoznak vele. Kosztolányi nyelvtisztító mozgalmának ezért örülök. De a nyelvtisztítás csak a munka első fele. Aki a nyelvet tisztítja: gyomlál: gyomlálni pedig azért szokás, hogy a nemes növény szabadon hajtson. A nyelv föl nem használt hajlamai számára kell a levegő. Volt nyelvújításunk, s van nyelvtisztításunk. A nyelvtisztítást azonban, ha nem akarjuk, hogy merev purizmusba fulladjon, egy .nyelvébresztésnek’ kell kiegészítenie” (A minőség forradalma V—VI. Bp„ 1943. 170—71). Mint vélekedett a nyelvújításról, ismeretes. Kazinczyt még tárgyilagosabb helyei is elmarasztalják a nyelvújítás dolgában. Most is a zseniális Kármán tudja, őt idézi! — „Örömestebb tanuljuk a nyelvet együtt a dolgokkal ... A szó magában semmi, hamis pénz, a helynek folyása változó és belső becse nem magában vagyon. Ne szót vegyünk az üllő alá, ne szót kovácsoljunk. Dolgot, ne héjt” (Az én katedrám, Bp. 1969. 201). Mert nem a szavak szaporításán, a jövevényeken és csinálmányokon múlik a nyelv értéke, nem a szavakban van a jellege. S ha a magyar nyelvről van szó, még a grammatikával is óvatosan kell bánnunk. Mert nyelvünk magányos, árva nyelv. Szomszédaihoz nincs köze, s távolabb is csak unokatestvéreit találja. Ezt azonban nem panaszolva mondja Németh László. Az ő alapigazságainak semmi köze ortholó- gok szentenciáihoz, s nem mondaná: „Az anyanyelv előbbre való, mint az idegen.” Alapigazságai a hajlamai. A magyar nyelvhez nincsenek is szempontjai mindaddig, míg mis nyelvek tanulmányozásából vissza nem ér hozzá. „A magyar nyelvből vagy nem szabad kimozdulni, vagy ha egyszer kimozdult valaki, meg kell kerülnie a földet, hogy megint visszatérhessen bele” (A minőség forradalma V—VI, 168). Nincs lehetőségünk egy másik nyelvhez — annak grammatikájához — mérni a magunkét. Rokonaitól rég elszakadt, a finn unokatestvére, a többi finnugor nyelv — s nyilván az ugor ágra gondol — pedig rég elszakadt, s elmaradt a fejlődésben tőle. Nyelvünk sziget a nyelvek óceánjában; „a magyar nyelvész, ha tájékozódni akar az óceánt kell ismernie. A finnugor nyelvészet szép dolog s jó, ha tudjuk, hogy melyik zének felel meg dé a finnben. Aki azonban távlatot akar a magyar nyelvhez, annak nyelvbölcselővé kell lennie; mert csak így találhatja meg a nyelvünkhöz illő szempontokat” (i. m. 169). Németh László az egykorú nyelvészeti szakirodalomban nem igen járatos. Sürgeti a nyelvbölcselmet, de nem igen tudja, hogy egyetemesen is, a hazai szakirodalomban is vannak már ily törekvések. De annál feltűnőbb értéke a gondolkodónak, ha a szaktudománytól függetlenül felismerte a korszerű eszmét: a nyelvtudománynak nyelvbölcseleti alapon kell megújulnia, kilépnie tizenkilencedik századi merevségéből. Ismeretes, hogy a modern nyelvészet funkcionális szemléletű s legföltűncbb irányai — a strukturalizmus és a szemiotika — kifejezetten nyelvbölcseleti foganásúak és alapozásúak. Németh László pedig filozófiai mű hiányát érzi, amikor szemlét tart bizonyos hagyományos nyelvészeti munkák felett. A magyar nyelv egyéniségét kellene leírni, de ide nem a szavak és nem a grammatika vezet el. Ami a nyelvben szó, az nagyrészt jövevény, ami pedig rendszer, azt nagyrészt idegenből vette nyelvünk, mikor gazdagodni és finomulni kényszerült az idők során. Nyelvtana a latin és indogermán nyelvtanok mintájára alakult. Eredetisége mélyebben van, mintsem az magát könnyen kiadná akár történetileg is. „Mint a sírok kőkorsóiból kiszedett mag; zsibbadt is, de csírázásra kész.” Hol moccan meg mégis a nyelvindivi- dium? Az igeragozás ama sajátságában például, hogy a magyar a mozzanatosságot sokrétűbben tudja kifejezni más nyelvek igeragozási rendszereinél. A nyelvegyéniség tehát az összehasonlításban tűnik ki! Nyelvösszehasonlításai során eszmélt arra is, hogy a modernnek minősülő indogermán nyelvek és a görög, az archaikus közt milyen különbség van. Amazok az idő linearitásának kifejezésében leleményesek, a görög a cselekvés relatív idejét tudja találékonyan kifejezni a maga igeragozási rendszerében. Az archaikus görög szertartásosságával, álarcszerűségével, ünnepélyességével, a kifejezés fényűzésével inkább vallhat a magyar ősindividuális nyelvről, mint a mai unokatestvér, a finn. És az ősnyelv — a jelleg! —-fölfedése, az a nyelvébresztés, amire Németh László gondol, ha a magyar nyelv öntudatát akarnánk erősíteni. 42
