Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 3. szám - Kiss Benedek: Böjti szél (vers)
parancsold vissza fegyenceddé! varázsolj minket szerelemmé, őszülten is gyermekláncfüvet kötögető gyerekké, mert mi csak ölünk, és seb sebre forrad, ragyás hegek csipkeingén át az élet nedvei kipárolognak, fecskefészekként seb sebre forrad, s érdemünk talán, hogy terem a Föld? fejünk fölött örök ítélet, veszendőség vasa csörög, s ha tenyerünkre, homlokunkra megfejthetetlenül ama legvégső gnóma karvalylábcsillaga sül: bizony, jó Csönd herceg nem hiányozhat Ringatja majd a homokbabát . . . Föld! meghasított mellű Gaia! védd magad, édesanyánk! varázsolj énekké, varázslódj dallá, madarat bimbózzon fölénk az ág, Orfeusz-sípon az árvaság! . . . ostoros, böjti szél, ostoros, böjti szél! Lázban, lerongyolódva lebegek: fehér, fehér. A porból zászlót ragad a szél, hurrázik, azzal szalad, de lisztporzászlók alatt minden lisztpor-fehér, fehérré piszkul kondor hajad, piszkosan fehérük a szenvedély. S ha csöpög, kutyatej gyanánt ragad a vér. Karomon króm piócacsárda. Fejemben késelő férgek. Sugarat köpő alak gyürkőzik most, az alkonyat. Nem adja magát a béke! Megtörni, jaj, hányadszor jössz már, fényköpő alkony!
