Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 3. szám - Kiss Benedek: Böjti szél (vers)
rángok már én is a fákkal, szürrealista valóság bokra, rángok, kaszálnak végtagjaim, futok a földönfutó homokszemekkel, siratom eltemetetlen halottainkat is, mert Kreon, te ezerfejű: el se temettünk hányat! hajtogatom, fejem ingázó metronóm gombja, magamnak hajtogatom: Kapcsold ki szélpásztás lokátoraidat, Isten! Szakadjon föld a halottakra, irgalmas, fekete föld! és béke, a mi leikeinkre! ... ostoros, böjti szél, ostoros, böjti szél — Cserzetten zörögnek utcák, utak, mint száraz marhabéi, veri az évszak dühe a tájat, lúdbőrzik, borzong a vér. Csak, ami hullt, csak, ami múlt, az a jelen Jelen. Másznak szét a havak bélférgei földeken, réteken. Mászik, pörög a gyámoltalan törött csigaház, reves törek, pozdorjanád, kifakult újság, vizek áztatták, vizeletek, májfoltos tavalyi levél, csavargó istállószalma, sodródik a szélverésben nyúlbogyó, birkabogyó, emberek, állatok piszka. A nyárfák orgonasípjai recsegnek, sipákolnak, távvezetékek gitártüzében a fölkelő nap háza kigyullad — elhamvadunk-e magunkba zárva, láz betöretlen ménjei? húsvét nélküli temetőkön, dobogunk a halál rétjein, konok taglóba ugrók, a húsvét zabláját kényesen visszaköpjük, csökötten növök: gyermekbetegség vérbajjal párzik bennünk, s hol van már a mi barbár tavaszunk! 7
