Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 3. szám - Fodor András: Kodály a példamutató

A Psalmus Hungaricus első (1923-as) előadása után a női hangok megerősítéséhez gyermekkórust próbaltTcT a szerző. „Ezek a friss hangok sok örömet szereztek nekem — írja későbbi visszaemlékezésében —, ekkor kezdtem érdeklődni az énektanítás iránt, amelyet abban az időben hiányosnak és elhanyagoltnak tapasztaltam . .. írtam néhány kis kórust. Teljesen új próbálkozás volt ez, és hamarosan kiderült, hogy sok gyermek, jóllehet semmi zenei képzettsége nincs, ügyes karmesterek vezetésével igen magas színvonalú művészi teljesítményre képes, előadásukat a felnőtt közönség, sőt a szakemberek is élvezettel hallgatták. Ekkor arra gondoltam, hogy sokkal könnyebben elérhetnénk ezeket az eredményeket, ha a gyermekekbe beleolthatnánk a zene lényeges elemeit és a zene olvasására is megtaníthatnánk őket.”

E fölismerésből születtek Kodály egész kóruskultúránkat és zenei nevelésünket forradalmasító énekkari művei. Köztük olyan remekek, mint a Villő, Lengyel László, Pünkösdölő, Mátrai képek, Karádi nóták vagy a Jézus és a kufárok. Az ő buzdító példája hatására kezdtek el más zeneszerzők is gyerekkórusokat írni.

Itt újra tisztázni kívánatos, hogy Bartók, aki oly természetesen igényelte, fogadta a legközelebbi pályatárs kritikáját, termékenyítő iránymutatását, Kodály ösztönzésére írta 1935-ben két- és háromszólamú kórusait. S azt a tényt sem árt fölidézni, hogy közvetve ennek az inspirációnak köszönhető az is, hogy gyermekkórusai hallatán a kecskeméti Katona József Színházban 1937. április 18-án Bartók mégegyszer igazán otthon érezte magát a magyar vidéken.

A korszakos szenzáció, hogy századunk zenéjében egy kis ország semmiből termett énekkari kultúrája valóságos reneszánsz ígéretét hozta, s végül hogy a magyar zenei nevelés módszereit, eredményeit világszerte csodálattal emlegetik, mind Kodály kezdeményének, áldozatos munkájának köszönhető. Egymaga végezte el, amit századok és nemzedékek mulasztottak. Zenei anyanyelvet adva népének, gondja volt rá, hogy e megtalált nyelven a kisiskolások, még az óvodások is beszélni tudjanak. Sokszor kérdezték tőle, nem fájlalja-e, hogy iskolai énekgyakorlatok, különféle pedagógiai aprómunkák más, esetleg fontosabb alkotásoktól vonták el energiáit. „Sohase fogom sajnálni az időt — felelt az aggályokra —, amely így nagyobb művek írására elveszett. Úgy érzem, ezáltal ugyanolyan hasznos munkát végeztem a közönségnek, mintha tovább is szimfonikus műveket írtam volna.”

Akik még ezek után is úgy gondolnák, hogy Kodály teljesített programja mégiscsak lemondás, egy kis ország zenepedagógiai gondjaiba való bezárkózás volt, azoknak hadd idézzem Kodály életművének igazolásául a világ egyik ma élő legnagyobb zeneszerzője, az angol Benjamin Britten véleményét: „Mily óriási örökséget hagyott ránk. Páratlan szépségű kórusműveket, a Psalmus Hungaricust, színpadi alkotásokat, amelyek ma is állandóan műsoron szerepelnek, s emellett kitűnő kamarazenei darabokat is. Számomra azonban talán gyermekkarainak gyűjteménye a legkedvesebb. E darabok eredetisége, nemes egyszerűsége és gazdagsága megkapó. Mindnyájan tanulhatunk belőlük, hangzásuk szépségéből, friss elevenségükből. A hallgató önkéntelenül is Kodály szavai ragon dől: »Senki se túlságos nagy arra, hogy a kicsinyeknek írjon — sőt, igyekeznie kell, hogy elég nagy legyen rá.«”

Kodály tulajdonképpeni nagyságát gyermekek és felnőttek közötti jelentőségét mi, továbbélő utódai ma még föl sem tudjuk mérni. ízlésünk, művelődési igényünk, öntudatlanul is magán hordozza az ő hatévtizedes alkotó, formáló tevékenységének hatását. Ha régi magyar költőket olvasunk, ha ismeretlen kóruszenét hallunk a rádióból, ha erőltetett nyelvi fordulat üti meg a fülünket, ha folklórelemeket használó külföldi film felett ítélkezünk, ha két népművészeti tárgy között kell választanunk, mindannyiszor az ő szigora szerint, az ő tanításaiból is vizsgázunk.

5