Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 2. szám - SZEMLE - Szekér Endre: Veres Péter: Történelmi jelenlét
Szemle Veves Péiev: Töviértelmi jelen léi Illyés Gyula mondta Veres Péter koporsója előtt: „lángelmét temetünk”, a „világ értékmércéjét is megütő művészt”, aki példaadással is művet alkotott. Példaadása végrendelete is: „országban, nemzetben gondolkodni”. A Történelmi jelenlét című kötete magán viseli e jellegzetes Veres Péter-i magatartás nyomait. Mindenütt nyitott szemmel járt. Az emberekre figyelt, a fényes fogadások helyett szívesebben beszélgetett a földjén dolgozó paraszttal. Mikor Bulgáriában a Duna mentén jó fekete földre akad, „otthon érzi magát”. Finnországban is — mintha otthon lenne — a szántóföldekre figyel: lesz-e termés. A vonatablakból észreveszi a szabadkai állomáson várakozó parasztasszonyt, aki a „földanya nyugalmával ül”. Ez elgondolkoztatja az írót: típust lát benne. Móricz Zsigmondhoz hasonlóan szüntelenül járt-kelt az országban. Szűk volt neki egy-egy vidék látóhatára, kevés volt az írónak, a politikusnak a pest-budai horizont. Mindenütt otthon volt az országban. Veres Péter és a nép kapcsolatát Illyés Gyula így jellemezte: „Péter bácsinak” szólították, mint régebben Kossuthot „apánknak”. Fiatalos lendülettel szólt a mindennapok gondjairól, s igazán „elkötelezetten”. Mindig a „jelenben” élt. Országjárásakor egy nyugdíjas emberrel beszélgetve, felháborodva teszi fel a kérdést: „Tudtok arról, felebarátaim, hogy a túl szigorú szegénységben valahogy megfeketedik az ember arca!” S tudjuk-e azt, hogy a gazdasági és kulturális szempontból legelmaradottabb Szabolcs-Szatmár az ország népesedését tekintve egyetlen pozitív területe! Szenvedélyesen vitatkozott olvasóival, hallgatóival. Nem nyugodott bele, hogy valami rossz. Nyugtalanná akarta tenni társait, s felrázni olvasóit is. Nem messziről, vonatablakból nézte a téli Magyarországot, a sárba, hóba süppedt tanyákat, hanem közelből, ahonnan a legkisebb gondjaikat is magáévá tudta tenni, s így volt képes azokat országos gondokká formálni. Túl a Hortobágyon című írásában felelősséget ébresztve szól a hóval lepett, fagymarta cukorrépáról, a töretlen kukoricatáblákról, s azokhoz fordul, akik kézlegyintéssel intézik el a tanyák sorsát, kiknek a pillantása csak az új, városi lakónegyedekre irányul: „azt se feledjük soha, egy pillanatra se, hogy ezekben a sárba vagy hóba merült falvakban-tanyákban van az ország «élete», mindennapi kenyere, kalácsa, teje, vaja, sonkája és angolszalonnája.” Veres Péter „guvernamentálisan” gondolkozott. S ezt a gondolkodásmódot szerette volna terjeszteni, meghonosítani. Nemcsak a kormányra, miniszterekre, politikusokra, hanem mindenkire, aki közösségeket vezet, irányít. „Mindenütt jelenlevő és mindig hatékony állampolgári felelősségérzetre volna szükség”. Otthon kellene lenni saját dolgainkban. A közösségi érzés nem nacionalizmus. Veres Péter itt irodalmunk hagyományait idézte, az egész nemzethez szóló Himnuszt vagy Szózatot, a tettre kész patriotizmus szép példáját. így jut el a „guvernamentális” gondolkozásig, melyen nem „kincstári optimizmust” ért, hanem országban, népben-nemzetben gondolkozást. Határozottan szól mindannyiunk feladatáról, gondolkodásmódjának, szemléletének alakításáról: „Nem lehet az ember úgy szocialistává, humanistává, hogy a saját népe-nemzete léte, sorsa, jövője közömbös előtte.” Azt hisszük, hogy ezekben a mondatokban szinte írói végrendeletét is megfogalmazta, örökül hagyta. Veres Péter véleményére mindenki figyelt. Nem volt olyan közérdekű probléma, melyhez ne fűzött volna valamilyen megjegyzést. Amikor a nacionalizmus-internacionalizmus problémája felvetődött, bölcsen hozzátette: az internacionalizmus nem kívánja tőlünk, hogy „lemondjunk a saját népünk életjogáról”, hanem azt, hogy becsüljük a többi népekét is, valamennyi népét! A jövő gondjai is foglalkoztatták, hogy hány millió embernek tud majd ez a föld kenyeret, megélhetést biztosítani. Észrevette, hogy a „dolgok” rabságába esik az ember, és szükség van önmaga megváltoztatására. Elgondolkozott a tanulás, továbbtanulás problémáin. Megengedhetetlennek érezte, hogy épp a munkások vagy a parasztok tehetséges gyerekei ne kívánkozzanak vagy ne jussanak főiskolára, egyetemre. „A szocialista társadalom nem engedheti meg magának, hogy a történetileg átokká vált, mert örökölhető vagyon és rangbeli hierarchia helyébe valamiféle életszínvonalbeli vagy foglalkozásbeli hierarchia lépjen”, — jegyezte meg indulatosan. Elmondta a véleményét a műveltségről, a giccsről, az értelmiségről, a válásokról, a szerelemről, a tanyáról, a vallásról, a hegymászásról, mindenről. Bármiről szól, mindig az ember van a középpontban, s az, hogy miként tegyünk valami hasznosat, hogyan éljünk, viselkedjünk. Bármilyen látszólag lényegtelen kérdéstől eljut az emberig, a tettig. Az olvasónapló műfaja az utóbbi években közel áll hozzá. Személyes mondanivalója, a mű olvasása közben felvillanó reflexió jellegzetesen Veres Péter-i műfajt alakít ki. Az író természetesen a műből indul ki, de továbblép: hangosan gondolkodik az ott felvetett problémák kapcsán, elkalandozik, az író műhelytitkaitól a nép sorsáig sok minden eszébe jut. A sokszínűség, gondolati tágasság jellemző rá. 90
