Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 2. szám - JEGYZETEK - Halász Géza Ferenc: A riport irodalma, és az irodalom riportja
portot sok esetben figyelmen kívül hagyják az irodalmárok, az újságokban — a keresztrejtvényekkel, tárcákkal együtt — a járulékos műfajok közé tartozik például az elbeszélés, a folytatásos regény. Egy 5—10—15 oldalas riport néha nagyobb időt fog át, mint az ugyanolyan terjedelmű novella. A nélkülözhetetlen elem, a történés szükségszerűen külsőleg motivált, hiszen a cselekvések belső, lelki rugóinak föltárására szegényesek és megbízhatatlanok az eszközök. Ebbe a véleménybe törődtek bele azok, akik végül is a kényelmesebb megoldás mellett maradva lemondtak a műfaj rangjáról. Megszületett a termelési riport. Ezek az anyagok még könyvbe rendezve sem adnak igazi olvasmányt. Az egyoldalú ábrázolásmód miatt vagy túlzottan könnyednek mutatják az életet, vagy ha szólnak is napjaink tragikumairól — valahogy távol marad az embertől az írás, az olvasót nem kényszeríti észrevétlen azonosulásra. Az íróként magával ragadó Galgóczi Erzsébetnek szintén vannak ilyen írásai a Nádtetős szocializmus című kötetben. 1953-tól 1970-ig tartó krónikának kellene kibontakozni az élethelyzetekből, de a hitelállomány alakulásával, a termelési adatok ismertetésével operáló írások riportoknak unalmasak, szociográfiának pedig esetlegesek. A Nádtetős szocializmusból természetesen nem hiányzik a remeklés sem, amikor a személyes át* élés hitelesíti az élethelyzetek leírását. Erről kellett lemondania kényszerűen Baktai Ferencnek. A Népszava riportere az antifasiszta küzdelmek hőseit és cselekedeteit kívánta felvillantani az Akik mertek . . . című könyvében. Az írásnak mindig kárára van, ha a szerző jelzésekkel éri be, a megjelenítés és az ábrázolás helyett. Hiábavalóak az ilyen, szövegközi rábeszélések, mint például a következő, az Egy szobor felrobban című fejezetben: „Hosszadalmas műszaki leírás helyett elégedjünk meg annyival, hogy ...” A riport teste ugyanúgy kiveti magából a külsődleges, átültetett elemeket, mint bármelyik szépirodalmi műé. Marad tehát a dicséretes szándék, ami az ellenállást mutatná be. A szépirodalmat mindig is megillető rangra leghiánytalanabbul Moldova Györgynek sikerült emelnie a riportot. Kimutatható a kölcsönhatás az egyes alakokon, élményanyagokon keresztül más műveivel is. Azok a regényfigurák, amelyek a „nem pozitív hős” voltuk miatt kihívták a korabeli kritikák haragját, újra föltűnnek a Gázlámpák alatt novelláiban, vagy a Rongy és arany, a Tetovált kereszt, illetve a Hajósok éneke válogatott gyűjtemény riportjaiban. A Hat lámpa a víz fölött, a Konzervgy ri emlékek, s a Vásározók végnapjai az egységes esztétikai mérce szerint is az eddigi életmű magaslatát alkotja. Annyira megszerkesztett írások ezek, annyira élők az alakok, úgy sűríti a lényeget a szerző, hogy nehéz dolog lenne bárkinek meghozni az irodalomból való kiűzetés ítéletét. Sőt, szüntelen anyag- gyűjtés is megfigyelhető a legújabb könyv, a Tisztelet Komlónak címűhöz, amiben szintén követi a portréfestés, az interjúkészítés, a beszélgetés módszereit. Az egység végülis nem szakadt meg. Az aktualitásnak sokkal jobban kitett riport műfajában is születnek maradandóságra számot tartó alkotások, amit egyes elméleti rangsorolások sem tudtak megakadályozni. Valamiféle különbékét akartak kötni azok, akik az ellentét elsimítására kitalálták az irodalmi riport kifejezést. így akarták elválasztani a csupán időszerű eseményekhez kötődő, esetleg egy történetről párbeszédes, környezetleíró formában beszámoló anyagokat az értékesebb írásművektől. Az Élet és Irodalom vállalta is az istápoló szerepét, s itt — több napilappal ellentétben — hetente bizonyítja is irodalmi létjogosultságát a műfaj. Egyfajta frontáttörést készítenek elő a kiadók is. Az utóbbi két esztendőben örvendetesen megszaporodott a riportkötetek száma. A folyamat az ország felszabadulásának negyedszázadára való emlékezéssel kezdődött. Huszonöt év legjobb riportjait és szociográfiáját gyűjtötte össze az Életünk tükörben, amelynek a szerzőgárdájából elismert írók, költők, szociológusok sem hiányoznak. A történeti dokumentálás folytatásaként jelent meg az írószemmel, 1970. A kötetben szinte mindenki felvonul, aki „ma számít”. Az alkotások felfedeznek városokat, társadalmi rétegeket, valamilyen jelenségből kiindulva — például a jászszentlászlói ifjúsági klub ürügyén — a falusi fiatalok közérzetéről szólnak. Egy-egy anyag újabb funkcióval is gazdagodik, a kifejező erővel, ami végérvényesen a művészettel ro- konítja a műfajt. Szekulity Péternek, a Lagzi hetvenben című riportja látomássá szélesedik. Miután izgalmasan számbaveszi a mai parasztlakodalom szegről-végről érkező résztvevőit, a nászmenet az egymást váltó nemzedékek hű, ugyanakkor groteszk vonulásává tágul az időben. A riportban a tükrözés sajátos módja valósul meg. Katona Éva Átkozott pénz című kötetében ugyanúgy társadalmi gondokat emelt a közvélemény figyelmébe, ahogy Lukács Mária a szabadlábon levő, s a legtöbb esetben újra hatalommal rendelkező pozíciókba jutó szélhámosok sorsa utáni izgalmas nyomozásait adja közre. A műfaj gyöngyszemei önmagukban is értékek, minőségüket nemcsak a feldolgozott valóságrészhez való viszonyuk adja meg, mint például a tudományosabb eszközökkel dolgozó szociográfiának. Az anyagból való válogatás, a sűrítés a szubjektivebb szerkesztés révén a szépirodalomhoz állnak közelebb. A nyugati országokban mintha gyorsabban történt volna a riport lehetőségeinek felismerése. A tényirodalomhoz tartozónak ismerik el az amerikai Tom Wolfe munkáit, amelyekből a Kandírozott man- darinzselészínű áramvonal címmel nyújtott ízelítőt az Európa Könyvkiadó. A „sérveim” szó huszonnyolcszor felsorolásával kezdődik rögtön az a riport, amelyik a következő címet viseli: „Las Vegas! (Mi?) Las Vegas! (Nem hallom! Nagy a ricsaj!) Las Vegas!!!!!!” A monoton fokozás az unottság, egy 88
