Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 2. szám - HAZAI TÜKÖR - Lengyel Zoltán: A bűnelkövető szubjektivitása
hogy minden embernek van erkölcsi öntudata, a bűnözőnek is, de utóbbi az eddigi életútnak megfelelő tartalmat kapja. Éppen ez az, amit Lev Tolsztoj olyan szemléletes módon hangsúlyozott. Ha az ember magatartását úgy értelmezzük, mint az egyén gyakorlati cselekvésének és a környezetnek kölcsönhatását, nyilván döntő jelentőséget kap az ember azon képességeinek, készségeinek összessége, amellyel a helyzetéből, a szükségleteiből adódó problémákat megoldani képes. Ezt az összefüggést, a személyiségnek ezt az oldalát a hagyományos pszichológia a „képességek”, a modern pszichológia a „személyiségmechanizmus” szóval illeti. A személyiségmechanizmus tartalmától, a színvonalától függ, hogy a személy milyen jellegű bűncselekmények elkövetésére képes (mihez van testi ereje, vagy a csalónál alakoskodási készsége), vagy milyen cselekmények elkövetésére kényszerül, azért, mert számára megoldhatatlan helyzetekbe kerül. Adott személynél az életrevalóság hiánya lehet a bűnelkövetés oka, másnál pedig a fölös aktivitási igény és készség (csaló, nagyszabású bűnszövetséget szervező, „vezető” ember). A bűnöldöző hatóság gyakran nem ismeri fel, hogy az adott bűntett valamilyen életirányzat folyománya, amikor a bűntett a terhelt tudata szempontjából „hőstett” (mint a bevezetőben említett cigányasszonynál) vagy valamilyen szükséghelyzetnek primitív, rosszul sikerült megoldása (a pénzzavarba került tisztviselő ahelyett, hogy kölcsönt igyekezne szerezni, sikkaszt). Ilyen értelemben az ember személyiségmechanizmusának pozitív vagy negatív oldalai nagyon különböző értékeléshez juthatnak a bűnüldöző hatóság részéről. A szükséghelyzetben bűnöző egyént meg kell tanítani arra, hogy feladatait, szükségleteit társadalmilag elfogadható módon tudja kielégíteni, rendezni. Ezért kell pl. a tanulatlan egyszerű embert a büntetésvégrehajtási intézetben szakmára tanítani. A személyiségmechanizmus mellett és részben azzal ellentétben beszélünk személyiségdinamikáról. Ezek a személyiségbe beépült társadalmilag jelentős motívumok. Ennek magva lehet a „self-esteem”, de idetartoznak az ember különböző szükségletei is. Ha utóbbiakat a bűnüldöző hatóság feltárja, a bíró tisztázza, világossá válik az az út, amelyen a személyiséget át kell alakítani. Ha a személyiségdinamika társadalmilag teljesíthetetlen igényeket jelent (a társadalmi tulajdon szervezett, nagyszabású fosztogatása), akkor ezeket az igényeket le kell építeni, de a „self-esteem” érvényesülésének akkor is teret kell biztosítani. A társadalmilag teljesíthetetlen szükségletek gyakran éppen annak folyományai, hogy a személy „presztizs”-jellegű fogyasztásra törekszik (újra és újra kicserélt divatos gépkocsi, luxuslakás). Ha társadalmilag aktív emberről van szó, a „self-esteem” számára meg kell találni a megfelelő új mozgástereket, amelyek társadalmilag elfogadhatóbbak. Van a személyiségnek még nem érintett harmadik oldala is. Az ember többnyire azért cselekszik, hogy céljait elérje, szükségleteit kielégítse. Előbb arról volt szó, ha az bűntett elkövetése útján történik. Az ember azonban, mint személyiség, nemcsak a környezetével van kölcsönhatásban, hanem saját személyének, mint élőlénynek különböző érzelmi, vegetatív feszültségeivel is. Az ember néha pl. azért mond vagy tesz helytelen dolgot, hogy indulatának pillanatnyilag kínzó állapotán könnyítsen. Az ember nagyon sok — társadalmilag többnyire helytelen — magatartásának van ilyen háttere. A cselekmény hajtóereje nem valamilyen értelmesnek látszó cél elérése (ilyen az is, ha a morfinista terhelt sikkaszt, hogy morfiumhoz jusson), hanem valamilyen adott feszültség közvetlen és azonnali csökkentése. Sok testi sértés vagy éppen ölési, esetleg becsületsértési cselekménynek a háttere ilyen. Amikor az embert kudarcok érik, ez az emberben feszültséget, elégedetlenséget szül, s ez őt olyan külsőleg teljesen értelmetlen cselekedetre indítja, ami pillanatnyilag csökkenti ugyan feszültségét, de objektíve rontja a helyzetét. Az emberek ily módon számukra megoldhatatlan „hibás kör”-be kerülhetnek. A különböző mentális zavarok, elmebetegségeknek a kialakulása gyakran ilyen hátterű. Lényeges, hogy a különböző súlyú bűncselekmények mögött felismerjük az említett sajátos mechanizmus, „védekezési mechanizmus” működését. Az így elkövetett kisebb jelentőségű bűntettek megítélése a legenyhébb lehet, és azt az összefüggést a súlyosabb bűncselekmények megítélésénél sem lehet figyelmen kívül hagyni, kivéve persze azt az esetet, amikor újabb és újabb bűnismétléstől kell tartani, és ezért a személy társadalmi veszélyessége fokozottabb. Ki kell emelni azt, hogy az említett hátterű cselekvések, ha azok ismétlődnek, a személyiségdinamikában is tükröződni fognak, s az önigazolás folyamata ezekre is kiterjed majd. Vitathatatlan azonban, hogy az említett „védekezési mechanizmusok” (félelmi, düh-, menekülési reakciók) hatására elkövetett cselekmények pszichológiailag akkor is kórosak, ha az elkövetőt az elmeorvosszakértő teljesen beszámíthatónak is nyilvánítja. Az ilyen jellegű cselekményekkel kapcsolatban kerül előtérbe a gyógyító feladat. Ez lehet ideggyógyászati, pszichoterápiái, és itt juthat fokozott jelentőséghez a szakképzett társadalmi pártfogó vagy ilyennek hiányában a barátok, a kollektíva segítő jellegű tanácsadásai. Véleményem szerint a bűnöldöző hatóság dolgozójának feladata a terheltet a cselekmény ilyen háttere tudatosításához elvezetni, hogy felkeltse benne a törekvést saját maga neveléséhez (így az indulatoskodásról való leszokáshoz), így kell megakadályozni azt, hogy a „védekezési mechanizmusok” által előidézett helytelen magatartás átépüljön a személyiségdinamika (a tudatos, értékelő személyiség) vagy a 34
