Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 1. szám - Köves József: Hosszabbítás után (novella)
melegítőt, könnyes volt a szeme, mélyeket sóhajtott, nehogy felnőtt férfi létére elbőgje magát; letusolt, fölvette szürke öltönyét, megfésülködött, s hátra se nézve elhagyta a sporttelepet! 3. Zsebredugott kézzel ballagott a néptelen utcákon, kimondhatatlan ürességet érzett, fásult volt, s zavarta, hogy még csak nem is dühös senkire, talán a szégyen miatt, gondolta, az vett ki belőle minden indulatot, „igen, elfáradtam, már semmi nem érdekel,” csodálkozott ezen az érzésen, fél óra alatt úgy rátelepedett, mint télen a hó a fákra; szeme alatt szinte érezte az árkokat, a fásultságtól, gondolta; átvágott a téren, a túloldalon kétméteres rács mögött fociztak a gyerekek, tíz-tizenkét éves formák, ügyetlenül, darabosan cseleztek, egy- egy elfutásnál felhasználva a rács segítségét is; Dorogi megállt, figyelte a suta mozdulatokat, a hangos csatakiáltások zúgtak a fülében; egy kipattanó labdát ballal fölemelt és visszarúgta a rács mögé, a gyerekek odanéztek, — ez a Dóri! — kiáltott valaki —, a Dóri a Diadalból!, tényleg! — nézték meg jobban a többiek; leálltak, félénken közelebb jöttek, az egyik mély lélegzettel kiszaladta kapun, — Dóri bácsi, tessék nekem autogramot adni! — mondta, zsebéből gyűrött noteszt húzva elő, Dóri először vissza akarta adni a füzetei megbuktam, szerette volna mondani, már nem Dóri vagyok, hanem Dorogi László utókalkulátora Kábelműből, dehát ezt nem lehetett; a gyerek tiszta lelkesedéssel, kerek szemmel bámult föl rá, mint egy égből jött csodára; lefirkantotta hát a nevét a boldog gyereknek, s gyorsan továbbállt, nem volt kedve ünnepeltetni magát; a sarkon, szemben a templommal egy kisvendéglő volt, oda ment be, leült az egyik ablak mellett, konyakot rendelt, percek alatt megitta, és fizetni akart, de a fizetőpincér nem volt sehol; türelmetlenségében még egy konyakot rendelt a felszolgálótól, s ez elzsongította; kinézett az utcára, alig járt erre valaki, hűvös volt a délután, ebben az évben sehogysem akart megérkezni a tavasz; valaki megállt az asztala előtt, Dorogi fölnézett, ötven év körüli férfi bámult le rá, szürke öltöny volt rajta, szivarzsebében díszzsebkendő, — mit óhajt? — kérdezte ingerülten Dorogi, a férfi pislogva bámult rá, — nem ismersz meg, Dórikám?— kérdezte; —fogalmam sincs, ne haragudjon — mondta Dóri; — hat évvel ezelőtt Münchenben találkoztunk a banketten — mondta az őszhajú, — nem emlékszel? én voltam talán az egyetlen szurkolótok, rokonlátogatáson voltam éppen, amikor megvertétek a Bayernt; — igen, tudom már — mondta Dorogi, pedig még most sem ismert rá a másikra, — hát ülj le, bocsáss meg, de a neved ... — Simony I — mondta a férfi, és elfoglalta a Dorogival szemközti széket, — Simonyi János... miért iszol, Dórikám? és pláne rövidet. . . azt hiszed, jót tesz a kondinak? na még csak egy szurkolói lelkifröccs hiányzik, bosszankodott Dorogi; — nincs szükségem kondira, visszavonulok — magyarázta; az őszhajú meglepetten hajolt hátra a széken; — dehát... miért? tavaly még olyan nagy éved volt... azt hittem, legalább négy-öt évig látlak még a pályán, hány éves is vagy most? — harminchat — mondta Dorogi; — úristen, harminchat? már ez is kor? Matthews ötven évesen még aktív játékos volt. . . nem értem, nálunk miért hagyják abba viszonylag fiatalon a legnagyobbak ... — Dorogi nem óhajtott sportelméleti vitába bocsátkozni, a legjobb lenne faképnél hagyni, gondolta, nem is lenne rossz, meglesni kívülről, az ablakon át, hogyan csóválja rosszallóan a fejét ez a Simonyi, vagy hogy is hívják, másnapra biztosan az egész városban terjesztené bosszúból, hogy Dórira azért nem számíthat a klubja, mert fényes nappal is kocsmázik! szinte hallotta a másik recsegő hangját a körúti totózó tömegében: „vakuljak meg, ha nem igaz, kérem, a saját szememmel láttam tegnap, bementem egy pofa sörre, és ott ült, de olyan mátós volt, hogy a tíz konyakját biztosan húsznak számoltatta”, Dorogi hangosan nevetett, és a másik megdöbbenve meredt rá; — még egyet, Dórikám, jó? — Dóri beleegyezöen mozgatta a fejét; a konyak szétáradt a vérében, a kisvendéglő kitágult, megnőtt körülötte a zaj, egybemosódott minden, mint a gőzfürdőben; fizetett, mehetnékje támadt, a körút felé sietett, Simonyi meg fél lépéssel lemaradva követte, és a válogatottról magyarázott buzgó hozzá nem értéssel, egy szava sem maradt meg Dorogi fejében; utálta Simonyit és a kétszínű szurkolókat, a tömeget, amelyik nemrég még széles szalagokra írta a nevét; holnap ... — gondolta — holnap Simonyi is kifütyülné a Stadionban, hangosan követelné, hogy cseréljék le; gyűlölni kezdte ezt a hólyagot, — menjen a fenébe, jó? — mondta, ordítani akart, de szolid, csödes bánat volt csak a hangjában; Simonyi megállt, döbbenten rámeredt; — kérem, nagyon kérem — mondta Dorogi könyörögve, lehajtott fejjel —, értsen meg, nagyon szeretnék egyedül maradni ... — ahogy gondolja — sziszegte visszafojtott méreggel a másik, és köszönés nélkül sarkonfordult 10
