Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 1. szám - SZEMLE - Szakolczay Lajos: Bálint Tibor: Zokogó majom
dek óta azt testesíti meg, szélesíti, építi, mélyíti tovább, ami a Csillagtoronyban mint hatalmas, világot átfogó látomásként tárul elénk. Ez mélyül tovább az olyan nagy lélekzetű versben, mint pl. a Hozsanna, Madár-apokalipszis, Anteus, Egy fiúcskához, Ehnaton álma, Sárkányölés és ez feszül kegyetlen, meghökkentő erővel az olyan sűrítetten szenvedélyes rövidebb verseiben, mint az Őrjöngő ősz, A 155. szonett, Koldus Dárius vagy az olyan — már groteszkké szédülő vízióban—, mint a Kísérlet. Jékely az élet teljességére vágyik: mohón és tántoríthatatlanul. De nemcsak a teljességére, hanem formálására is. Halálos szenvedéllyel hisz a szépség, jóság, öröm, az emberség diadalában. Szenvedélyeit és örömeit egyaránt táplálja, s ez tölt el bennünket is éltető örömmel, feloldó gyötrelemmel és soha meg nem alkuvó vággyal az igazság, jóság, szépség után, ha az ő verseit olvassuk. Kevés költőnk van, aki ilyen maradéktalanul oldódik fel az őszinte, igaz szenvedélyek tüzében, mint Jékely Zoltán, s verseinek fénye nem tompul, hanem fényesedik az évek múlásával. SERES JÓZSEF BÁLINT TIBOR Zokogó majom Hosszú ideig a romániai magyar irodalomban a széljárás a költőkhöz igazodott; minden évnek meg volt a maga sikerkönyve, meg volt a maga költője. Nem mintha a próza ebben az időszakban nem termett volna érdekesebb műveket, de a kezdeményt, a megújulást, az érzéseken-idegeken átvibráló izgalmat jó ideig a költészet műfaja jelentette. Talán ez alól egyetlen kivétel Szabó Gyula regénye, a Gondos atyafiság. Pedig a prózai kötetek jöttek egymás után, a jól-rosszul megírott művek egyre-másra megjelentek. A folyam nem akadt el, görgette magával, csiszolta, fényesítette a kavicsokat, míg csak nem dobott a felszínre olyan kimunkált darabot, amelyre érdemes volt odafigyelni. Nem is egyet, hanem jónéhányat egymás után. Ezek a művek külső lekerekítettségük-befejezettségük látszatvalóságán túl, egy hallatlan belső gondolati fegyelemmel rendelkeznek. Megpróbálnak a valóság egy szeletének az ábrázolásában olyan mélységet adni, amely a korábbiakban az irodalompolitikai és egyéb torzulások miatt nem volt lehetséges. Valójában a megszenvedett életanyag zártsága mögött egy felelősen gondolkodó-kérdező írónemzedék ars poétikája rejlik. Rákérdeznek önmagukra is, vallatják a kort, a társadalmat; látleletükben, amit felmutatnak, abban nagyon sok a szociografikus elem. A romániai magyar próza „új hullámához” sorolhatnók (nagyjából a kronológiát követve) Veress Zoltán Szeptemberét, Méliusz József — habár több, mint negyedszázaddal ezelőtt írt, de csak most megjelent—monarchia-regényét, a Város a ködben-t, Bálint Tibor Zokogó majom c. művét,Szilágyi István és Sütő András regényeit,az Üllő, dobszó,'harang, és az Anyám könnyű álmot ígér című munkákat. Bálint Tibor regénye gazdag epikai anyagárál, megszerkesztettségénél, egy bizonyos totális ábrázolási igény megvalósításánál fogva igazi nagy regény. A szereplők egész garmadáját felvonultatja; sok cselekményszálon futó eseménnyel, több idősíkban játszódik. Hősei a megnevezésében is beszédes perifériának, a Sánta angyalok utcájának elesettjei. Akiknek feje felett a történelem észrevétlenül elsuhan, a külváros nyomortanyáin való botorkálásuk, vegetálásuk, már szinte csak az élet imitálása. Esznek,isznak,verekednek, párzanak, élve rothadnak a,.rozsdatemetőben”.Saját maguk nem képesek felismerni „élhetetlen” voltukat, a történelem pedig hozzásegít, hogy ne is tudják felismerni. Féltve őrzik, óvják megmaradt — eddig még ki nem zsigerelt — emberségüket, hogy a végén felmutathassák; Íme megmaradtunk! Akárhogyan is éltünk-nyomorogtunk,szenvedtünk saját magunkat és a történelmet, a legfontosabb eredmény az anyagi valóság: összeroncsolva-meggyalázva is az élet! Bálint Tibor retusálatlan — éppen ezért némely hatásában megdöbbentően sötét — történelmi tablója a 30-as évek közepén egészen Sztálin haláláig követi nyomon az eseményeket. Az író nem azonosul hőseivel — érdekes módon az önéletrajzi elemeket is magába olvasztó regény főhőse, Kálmánka sem teljesen azonos Bálint Tiborral — látszólag nem ért velük egyet, de nem is ítéli el őket. Őneki csak a művészi ábrázolás, az újjáteremtve álmodás—felszíni jelenségek felvillantásával is állandóan a mélységet felidéző — írói szerepe jutott; álomnak és valóságosnak, megtörténtnek és megtörténhetőnek egybeszerkesztett és egymásba mosódó elegye. Zárt, novellisztikus részek váltakoznak így, a kifutásnak nagyobb teret biztosító, fejezeteikben megoldatlan regénykompozícióval. A regényrészeket egymástól — mintegy a történelmi helyzetkép megrajzolását helyettesítve — hét korabeli újságcikk- és hírmontázs választja el. Az újságcikkek száraz, szabatosan megfogalmazott, rövid híranyaga — azonkívül, hogy jól tagolja az egyes részeket — bizonyos józanító-elidegenítő szerepet is betölt. A különféle meseszálakat végigkísérő, megtörtént, vagy látomásos eseményekbe magát beleélő olvasót megdöbbenti ez a kontraszthatás. Felrázza, történelmi atmoszférát idézőn gondolkodásra készteti. Az egyébként legapróbb részletekig realisztikus, érzelem87
