Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 1. szám - SZEMLE - Seres József: Jékely Zoltán: Csillagtoronyban
állását. Költészetének egyik jellemző vonása az élet forró szeretete, de az életet nagyon szeretni ritkán jelent egyet az örömmel, megelégedettséggel. Sőt, gyakran éppen szenvedést okoz, mert szegényesnek, gyarlónak, igaztalannak érezzük a valóságot. Vágyainkat, élet utáni sóvárgásunkat halálsejtelmek keserítik. S Jékely Zoltán úgyszólván ezzel a szorongó érzéssel indult, s ez végigvonul egész eddigi életén. Nem mintha egyhúrúvá vagy akárcsak leszűkítetté válna. Inkább sajátos szint kölcsönöz költészetének. Első verse is, amelyet érdemesnek tartott közölni ebben a valóban szép és bő válogatásban, ha kissé utánérzetten is, jellemző módon a kiábrándult, villonian szarkasztikus életérzést tükrözi. A „Ballada a kóbor kutyáról” című verséről van szó: az emberi nyomor és szemét, tülekedés kiteregetéséről ezzel az ajánlásszerű záró résszel: „Ég hercege, essék meg vén szíved, ételt s tüzet teremts mindenkinek, ne bánj velünk rosszabbul, mint kutyákkal, hogy élhessünk, s ne átkozzunk a szándékkal!” Különös hang volt ez az akkor még alig 18 éves költőtől, de ne felejtsük el, hogy Jékely ifjúsága a 20-as, 30-as évekre esik, abba a korba, amikor legkevesebbet ért az ember, mert legkilátástalanabbul nézett a jövőbe. A reménytelenség rettenetét csak átmenetileg szakítják meg Jékelynél is a bizakodóbb, tavaszt váró, ifjúságot ünneplő fölbuzdulások. A beköszöntő, akár mottónak is tekinthető idézett vers után például két visszaemlékezéssel lendül valami gyermekkort idéző tündérhangulatba (így jött az éjszaka, Városvégi gesztenyefasor), de tán csak azért, hogy utána annál kérlelhetetlenebb, reménytelenebb képek sugalmazzák az élet kegyetlenségét, s halál fenyegető rémét: Az elmúlás, a halál s az ezek érzetével járó sajátos életszemlélet kétségtelenül izgalmas, sötét csillogásé, romantikus képeket, képzeteket, sőt egész életlátást szülhet, mint ahogy Jékelynél valóban szült is, hogy végül minden ide torkolljon. Huszonhat évesen már úgy borong a múltján, mint akit hosszú élet sok csalódása igéz. „Múlt életem emlékjele vagyok | eltűnő út mentében árva pózna” — írja Az árva orangutáng dalai című jellemző versében. Úgy érzi magát a dunamenti domboknál, „Mint rongyos vándor, szörnyen egyedül”. Az egyedüllétet azonban itt talán a szülőföld (Erdély) utáni vágyakozása kelti elsősorban. Meghatóan szép ez a vágyakozás. Megcsillan benne a múlt nosztalgiája is. Hívja, mint az elhaltak szelleme és hamvai a temetőkben. „Úgy alusznak a temetőben | a kedves holtak, mint a jó juhok” — írja, és felsóhajt: Mindez azonban korántsem jelenti azt, hogy Jékely nem érzi, nem érzékeli az élet szépségeit, örömeit, de — mint ahogy már említettem — aránylag ritka alkalom, hogy az maradéktalanul ragadná magával. Szemléleti, érzelmi beállítottságánál fogva belekondul a nászdalba is a lélekharang borongása. A 30-as években, tehát még fiatal korában írt versei ezt már világosan mutatták. Nézzünk közülük egy csokorra valót: A Falusi reggel a maga jellegzetesen impresszionista idilli üdeségében szinte egyedülálló vers Jékely kötetében. A falusi hajnal érzékeltetése a falusi udvar ébredésével, amikor minden boldog örömre, új napra kel, „s a Nap, mint roppant sárga tök, | mely indájáról elszökött, | kika- rikázik a kukoricásból!” Fel-felcsiIlan természetesen ez az idilli hangulat többször is, de leginkább futó pillanatképekben (Koratavasz, Tavasz-hívő stb). A gyermekkori emlékek verseiben már nem az idilli tisztaság, egyszerűség az uralkodó, hanem valami félő, didergő sejtelem. A gyermekkori alkonyat már címében is sugallja ezt az érzést. Alkonyat, közelgő éj, sötétség, amikor „a fényt nagy pincék elnyelik;” s a költő remegve sóhajt: „énistenem, milyen fehér) leszek féltemben reggelig!” A halottakról pedig úgyszólván külön halotti világot teremt. Verseinek elég nagy hányadában fest képet valamiféle látomásos halotti birodalomról. (Levél, A házsongárdi temetőben, Enyeden ősz van, Napfürdö a temetőben, A halál ünnepén, A halál fái, A föld mélyében, Töredék 1939 szeptemberéből. Múzeumlátogatás, Elmúlnak stb). Szinte már kéjeleg a halotti világot megelevenítő képek ecsetelésében: „Vonitnak az ijedt komondorok, az almafák fehér csontváza csattog; a zúzmarás Halál kullog alattok s hószínű fogsorod rávicsorog.” (Elhagyott kutyánk elégiája) „juttass síromba félkupa humuszt, melyben szép Erdély férgecskéi másznak.” „A koponyám mázsás agyag súlytól, száz év se kell, háromfelé reped, beszivárog egy tavaszi zápor s kimossa a porrávált verseket. Gerincemet, melyben csak úgy ropogtak a csigolyák és lüktetett a vér, ha majd odvából a velő kirothadt, felfűzi egy kígyó vagy egy gyökér.” (Csontjaimhoz) 85
