Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 1. szám - HORIZONT - Kántor Lajos: Egy műfaj metaforfózisa
Horizont KÁNTOR LAJOS Egy műfaj metamorfózisa A romániai magyar irodalom a két világháború közötti időszakban a legsajátosabbat és ugyanakkor a legegyetemesebbet alighanem a novella műfajában mutatta fel. Az el- fogultságok-féltékenységek árnyékából a halhatatlanságba nőtt Tamási Áron életművének nem fakuló fényeit elsősorban a novellák ragyogtatják fel, de hogy nem a környező lapály téveszt meg, s vezet arányvesztéshez, azt olyan nevek cáfolják, mint a székely tematikában s részben a hangvételben rokon Nyírő Józsefé, Kacsó ^Sándoré, a mitosz- szal szemben még inkább a korabeli falu valóságát hozó Kovács Györgyé, az irodalmunk baloldali forrásvidékéről indult s művészi eredményeiben a legmesszebb jutott Nagy Istváné vagy a kisemberek kiszolgáltatottságát tragikomikus helyzetekben megragadó Asztalos Istváné. Ez a skála nemcsak világnézeti tájoltságban széles, hanem a műfaj variánsait tekintve is, hiszen aSzabéditől liturgikusnak nevezett Tamási-novel- latípustól a Nagy István írta szigorú-fanyar realista novellákig számtalan változat lehetséges, s valóban e két véglet között helyezkedtek el például a fiatal Kacsó nagy horderejű balladás híradásai, és Asztalos István lírai-anekdotikus karcolatai, Szabédi László intellektuálisabb elbeszélései. Gazdag s talán nyomasztó is ez az örökség az 1944 utáni újrainduláskor, bár a súlyát a kortárs nemigen mérte, mérhette fel. A háború és a fasizmus okozta romok eltakarítása, egy új társadalom építésének halaszthatatlan gondjai természetszerűleg elterelték a figyelmet a műfaji kérdésekről, sőt azt mondhatnánk, magáról a műfajról is — a lelkesedés és a lelkesítés szándéka a lírát állítja előtérbe, az epikában viszont a nagyobb összefüggések, a látványosabb (társadalmi) mozgások műformája, a regény látszik idő- és korszerűnek. Más kérdés azután, hogy az azóta eltelt negyedszázad inkább Lukács György tételét igazolja, mely szerint az átmenet műfaja elsősorban a novella, minthogy virágzásának társadalmi, szociálpszichológiai feltételei akkor adottak, „amikor a mindenkori társadalmi világ költőileg egyetemes meghódítására még nem kerülhet sor, vagy amikor erre már nincs lehetőség”; a negyvenes évek végén s az ötvenesek elején született regények — Asztalos István Szél fúvatlan nem indul-ja, Kovács Györgytől a Foggal és körömmel, Horváth Istvántól a Törik a parlagot vagy akár Nagy István korabeli regényei, beleértve még A legmagasabb hőfokon-t is — bármilyen fontosaknak, korszakosaknak tűntek is akkor, az irodalomtörténet mérlegén már könnyebbnek találtatnak. Mindez azonban nem változtat a tényen, hogy a két háború közötti évek legsikeresebb novellistáinak a figyelme a nagyepika felé fordul, és — Asztalost kivéve — már csak félkézzel, nemegyszer balkézzel, írnak novellát. Igaz, Nagy István elbeszélése, a szocialista munkaversenyek világát kisepikái formába öntő Ami felér egy győzelemmel (1948), az író pályájának főirányát jelzi, ám huszonkét év múltán ez az írás sem több, mint történelmi (nem pedig esztétikai) dokumentum. Később még visszavisszatér Nagy István a novellához, régebbi önmagát azonban nem itt, hanem a terjedelmesebb, főként az emlékező epikában találja meg. 1945-ben Asztalos István is azon az úton indul el, amelyen Nagy István halad, s a társadalmi hasznosság igénye őt is regényírásra sarkallja. Tehetségének alkata azonban ellentáll; a mezőségi faluregény (kisregény) után megírja az illegalitás regényét 63
