Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 6. szám - JEGYZETEK - Heltai Nándor: A III. Duna menti Folklórfesztivál

hetett ki, míg kézzelfogható bajaink voltak. A biztonság helyzetében végre tisztán áll előttünk alapvető bizonytalanságunk.

Ezért tanulságos megismerni a törzsi állapotban élő népeket: egy őserdei indián, óceániai kanaka vagy sivatagi ausztrál őslakó még szétszakítatlan, a maga egyetemességében létező ember. A civilizáció: a hatalmi, a termelési, a művészi, a gondolkodási szakosodása éppen azzal fosztott meg ettől a teljességtől, hogy sokféle tudásunkat mérhetetlenül megnövelte. A gazdagodással együtt jár a részekre esésünk. Igaz, mi is ismerjük még az emberi totalitást, de már egy nem egész életre, nem hetekre, hónapokra, csak pillanatokra. Kultúránk — ha van — egyebet se tesz, minthogy ezeknek a pillanatoknak a számát növeli meg, miközben megállíthatatlanul fejlődünk tovább az eddigi kettős irányban.

4 ISI. Dima menti Foiklórfesztivál

A beszámoló hangulata, a dicsérő és bíráló megállapítások aránya, a tudósítás hangvétele függ a megírás időpontjától is. Gyakorlott újságírók, kritikusok sem szabadulhatnak a friss élmények kényszerítő hatásától; egyes mozzanatok a valóságosnál nagyobb mértékben befolyásolhatják a kialakuló összképet.

A III. Duna menti Folklórfesztiválról készített jegyzeteim rendezésére, a „mérleg” elkészítésére egy hónap állt rendelkezésemre. Szerencsére, Ha a bemutatók, a tudományos tanácskozások, kiállítások napjaiban összegezem benyomásaimat, bizonyára túlzottan hangsúlyozom a lelkesítő, felejthetetlen pillanatokat. Sokáig emlékezik az augusztus 20-i kalocsai díszbemutató másfélezres nézőközönsége a Szanyi Bokréta Népi Együttes szilaj verbunkosára, a székely táncosok kristálytisztán megőrzött, hagyományokat tolmácsoló bemutatójára, a franciák önfeledt színpadi játékára. A délutáni menettánc- verseny ma is beszédtéma. Sokáig emlegeti az a mintegy tízezer ember, akinek sikerült a járdákon, az úttest szélén szorongva megtekinteni a nemzetközi népviseleti bemutatót, a vidám felvonulást. Fenntartás nélküli elismeréssel méltatják a szakemberek a „Duna menti népek táncai” címmel rendezett tudományos tanácskozást.

Hosszan sorolhatnám a rendezvénysorozat szükségességét, sikerét igazoló véleményeket, tényeket, adatokat. Rosszul szolgálnánk azonban a népi hagyományok ápolásának ügyét, Bács-Kiskun megye kulturális fejlődését, ha elhallgatnánk kedvezőtlen tapasztalatainkat, ha nem szólnánk a cél, a szándék és a megvalósítás színvonala között tapasztalt eltérésről.

Hiányérzetünket elsősorban a tartalmi vonatkozások, az alapelvek értelmezése körül tapasztalt bizonytalankodás okozza.

Érdemes egy pillantást vetni a folklórtalálkozók előzményeire. A felszabadulás után az „ahány üzem, annyi tánccsoport” törekvés, a giccses, dilettáns műsorok áradata alaposan lejáratta a néptánckultúrát. Voltak évek, amikor egyesek ferde szemmel nézték azokat, akik a magyar folklór szépségeit akarták felragyogtatni, megőrizni az elkövetkezendő nemzedékeknek. A nacionalizmus vétkében marasztaltattak el, akik sajátos hagyományaink gondosabb, felelősségteljesebb ápolását szorgalmazták. Később a limonádé dalocskák, a „gitárkultúra”, a slágerkultusz szürkesége sápasztotta ősi értékeinket. Ha egy ifjú ember eljutott odáig, hogy néhány egyszerű dallamot el tudott pengetni a gitáron már megmosolyogta a népi hangszerek művészeit. Többszáz citera, furulya vándorolt a padiásra, a „sutba”, mert gazdája szégyellte mulatságon, társas szórakozásokon elővenni, odahaza barátait játékával szórakoztatni. Idősebb falusi emberek tekintélyüket féltve hagyták abba a muzsikálást, mert a közhiedelem a televízió, az elektromos hangszerek korában túlhaladottnak, nevetségesnek minősítette a primitív zeneszerszámokat. Még a régi híres „játékosok” is eltitkolták tudományukat. Erről sok szó esett mostanában, amikor nyilvánvaló, hogy a nagyüzemi termelés, a gépesítés nincs ellentétben az emberek daloló kedvével, önkifejezési vágyával, barkácsoló szenvedélyével, a környezet életét megszépítő, díszítő hajlamokkal.

Budai Sándor, sándorfalvi népművész mesélte, hogy falujában legalább négy-ötszázan értenek a citera „kezeléséhez”, mégis alig tudott egy zenekarra való embert összeszedni, mert mindenki a „megszólás- tól” tartott.

Az utóbbi években — szerencsére — a népművelők mind sűrűbben kérnek fel egy-egy népi hangszerest, énekest, hogy gazdagítsa, színesítse a kulturális eseményeket. Országszerte ismét divatba jönnek — azt hiszem, ez a helyes kifejezés — a népi együttesek. (Időközben a gyenge, alkalmi tánccsoportok elsorvadtak, nem állták a kibontakozó versengést.)

Éppen a napokban szervezik a „kecskeméti népzenei dialektus" szemléjét. A rendezők legalább 150— 200 résztvevőre számítanak, pedig magas a mérce. Itt tartunk.