Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 6. szám - Jókai Anna: Csaba a téren (novella)

JÓKAI ANNA

Csaba a tó re fi

A tér csak közepes. Mégsem látni egyik sarkától a másikat. Talán a fák miatt van ez igy, pedig a fák is hitványak, de úgy nettek összevissza, s mcst ez a rendetlenség utólag renedé szervezi magit. "I ulajccn- képpen örültek ennek. Az élelmesebbek lehozták színes ugrókötelüket, körbefogtak néhány törzset, s azt játszották, az az övék.

Három fa közt jutott Csabának, három, aránylag eres fa között, kicsiny, de előnyös játékterület: néhány kupac homok és jobb oldalt a mélyedésben még vizis, nagy esek után. / mikor lelkctözte a spárgát, a három fa — csodák csodája — szabályos háromszöget adott. Csaba már nem haragudott, hogy neki hagyták a legkisebbet.

,,Én is kicsi vagyok — gondolta. — Kicsi, de erős.” Ez volt a rögeszméje. Folyton-folyvást az izmait mutogatta. Anya szerette volna letörni ezt az oktalan gőgöt, de Apa nem engedte.

— Hadd. Ne verd. Veri majd öt a sorsa. Amíg a saját kárán meg nem tanulja.

Egyszer Csaba, még óvodás korában, kiszaladt a tér szélére,s háromszor belerúgott a szódás bácsiba. A szódás bácsi úgy meglepődött, hogy nem adta vissza a rúgást, elkarikázott a triciklivel, s a neveletlen fiúcskát teljesen elfelejtette. De Csaba sokáig emlékezett a hatásos rúgásra, s késetb égy n tstlte, a triciklin még három szódás ült, de azok le se mertek szállni, mert féltették Csatától az üvegeket.

A többi gyerek talán ezért nem szerette.

„Korához képest túl szemtelen” — mondogatták. A legidősebbek egyszerűen keresztülnéztek rajta, hagyták, hadd tocsogjon a pocsolyában, feltűrt nadrágszárral, az elmaradhatatlan kalapkával a fe|en. Akikkel meg ugyanazt az osztályt járta, kerülték, mert gyakran befogta éket a maozaggal, s azt játszotta, hogy mindent, amitő mond.utána kell mondani. Mutatós, kerek pofonokat osztott, messzire hallatszott a csattanás—a pofon helye inkább viszketett, mint fájt, s éppen ez a szüntelen vakaródzás tartotta ébren az emlékezetet.

S mindemellett roppant sértődés volt: gyakran látták üldögélni a homokdombján, állát tenyerébe támasztva, kalapkáját hátracsúsztatva, s ilyenkor olyan szomorúan nézett, hogy az érceklóoök szó nélkül sompolyogtak tovább.

Különben is: a raffinált szőkék fekete haja miatt megvetették. De a barna, vagány legények se szívlelték gazán. Gyanakodva figyelték, hogyan emeli túl karcsúra nett ujjait, céltalanul, a nap felé, s közben olyan áhitatos arcot vág. mintha látná is. honnan ered a fény.

És a neve. Ez a Csaba. Becézni nem lehet. Komolynak meg komolytalan.

— Soha nem lesz olyan erős, mint képzeli —mondta Anya, s nézte a keskeny ablakból afiát. — Néha tanácstalan vagyok és félek.

— Be fogja tölteni, amire született — mondta Apa, s tovább lapozta könyveit. Nem hallatszott más, csak a lapok egyenletes surrogása. Mindig így lapozott, mintha szüntelen keresne valamit. Riasztó volt arra gondolni, egyszer végérvényesen megtalálja, és akkor ellép a polctól, megszűnik a mozgás, csend lesz örökre.

— Be fogja tölteni, ő is — ismételte az Apa. Anya sóhajtott. Természetévé érett az alázat.

— Te tudod már — kérdezte halkan —, te biztosan tudod már, mivégre...?

— Nem szabhatom meg, helyette. — Az Apa mosolygott. Apa rit án beszél, irtózatosan sokat vett magára, egy pillanatra sem szabad kizökkenie.

— De hiszen mégis te vagy a.... — mondta Anya, szinte könyörögve, s meglebbentette pongyolája bő ujjait, hízelkedően.

Az Apa már másik könyvet tartott kezében, látszott rajta, azzal is sietnie kell, az arca elferdült. Anya ismerte, tovább nem kérdezett. Kihajolt az ablakon derékig, hívta Csabát, körözött a levegőben a fehér köntös szárnyas ujjaival, de Csabának különösen játékos napja volt, nem kívánt ebédelni, se lepihenni. Anya becsomagolta hát a legtáplálóbb falatot, Csaba rosszul kapott utána, a zacskó szétpuffant a földön. Csabának így is ízlett, homokkal keverve, nem válogatott, nyüzsögtek a gondok szögletes fejében.

Délelőtt nagy balhé volt a téren. Addig civakodtak, amíg elszakadt a spárga, s persze, a többiek észbe kaptak, úgy kötözték vissza, hogy a három fából neki csak kettő maradt. A két görbébbik.

— Ez nem igazság — kiáltozta Csaba, még a kalapja is leesett, gyorsan visszanyomta a fejébe. — Ez a legrondább igazságtalanság. Kikérem magamnak.

— Beeee .... beeee .... — A győztesek nyelvüket nyújtogatták. Hol egyik, hol másik oldalról

bukkantak fel, aprókat szökellve, aztán ingerkedve visszasüllyedtek a lombok közé. — Eeeee .: beeee .... bújj a fenekünkbeeee

.........

31