Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 6. szám - Bata Imre: Juhász Ferenc hűsége

A megízlelt halál édessége, a magányban-rettenetben támadt vágy a mélység s a víz után, a magzatvíz után, az anyaméh ősboldogsága után, mindaz után, amit valaha elhagyott a partra vánszorgott, csalódott emberi nem is. Mert az ősidő mélyén talán innen érkeztünk. Ide vissza volna még lehetőség menekedni, hiszen távol a part, és ködben és reménytelen. A vízalatti mély a tenyészet közege is. A tenyészeté, ahol nem ismerős az öntudattal áldott ember halála, ahol az elmúlás csak átváltozás. A tenyészet hívja a költő-királyt, hívja a halak királyának, ragyogó trónra, mert a víz alatt minden oly varázsos. A habzó őstenyészet egyértelműsége, ahol csak folytonos halál van, az hívja a meditáló magányosat. A vízmélyi Pokol. S míg a Kristálylétfa fölfelé tört, az isten szívéig nőtt, a vízalatti királyság mélyen lent van a víz fenekén. íme az éposz vertikális kiterjedtsége, a föl és alá hullámzás, a léleknek ez a hányódása a pirkadatban, ahogy a tenger hányja-veti hullámain a lélekvesztőt. Míg a döntés újra meg nem születik. Elébb a magány vállalásában született, most a tagadásban. Mert a halottak királya nem lesz a vízalatti világ királya. S a vonzalomtól úgy menekszik, ahogy Odisszeusz a Szirének varázsénekétől. „Magamat hát a Hajnalhoz kötöm, a Köd-árbochoz . . .” Mert a part után vágyik a király, a ködbetűnt part kell neki, pedig még nem tudja, mi várhat ott reá. Az Odisszeára rímelteti Juhász A halottak királyát, ezt a hatalmas belső kalandot, a királyét, a magáét, s már megragad tudatában a Part, noha nem tudja, mi várja ott. S míg a part titokzatossága él lelkében, nem szűnik a mélység húzása, s e küzdelemben végül szinte semmibe zsugorodik a meditáló. Ahogy a kiközösített, a vérfertőzött Thomas Mann regényében. Már kezd nem lenni, már csak a szeme él, a látás forrása.

A látás és a szem kultusza végighúzódik az eposzon. Az angyalok vakok voltak, a Kristálylát-fában is csak a halottak szemei éltek, s a vezeklő is már csak szemében eleven. A szem volt a látomás eszköze, a szem lett a lét végső lehetősége. Mert ezek a szemek holtukban is néznek, „Az én könyörtelen szeme- tm, az én mindent-néző szemeim, az én hatalmas, létet-átvilágító szemeim, az én mindent-följegyző- szemeim, a gömb-könyvek, amelyek fölisszák ragyogva a Lét-állapotokat, s nekik a Létezők köszönnek tódulva, tolongva a gömb-mély titkaiba, a csillag, a medve, a féreg, a szarvas!” — És a látásnak ez a ki- tüntetettsége, a szem-kultusz az eposzban, ez Juhász korszerűsége és hűsége. A hitetlen hívősége. Mert csak Tamás hitt az érzékeinek, s csak a köznapi ember, a realitások embere állítja: annak hiszek, amit látok. Csak a szememnek hiszek. De a látásnak ez a kitüntetése, uralma a többi érzéken korunk és jövőnk kultúrájának a természetéről is vall. Mert csak a mi időnk és a mi jövőnk képes a látást ennyire kitüntetni, s Juhász látomásban is a látást tünteti ki. Juhász nem hallucinál, nem téveszti össze az érzékterületeket, Juhász nem tüntet ki az érzékek közt egyet sem, de a látást igen. Látja angyalait és látja a kozmoszt, de a mikrokozmoszt is látja. Tekintete áthatol a földön, s látja a csontokat, a halottakét és József Attila csontjait. Mindenek előtt és összefoglalón: lát. A juhászi látomás a látáson alapszik: materialista látomás. Az érzékelést a látásban foglalja össze, ahogy korunk szelleme is a látásban diadalmaskodik. Mert mindenki láthatja a Hold kalandosait, mert korunk emberének legfeltűnőbb létélménye a látás diadala téren és időn. A látásé, mely a látomásban végképp megbomlott arányaiban adja elénk az érzékelést. Mert korunk bomlottsága épp a látomásban válik láthatóvá. A látás egyenértékű a halállal. A Látástól éppúgy nem menekedhetik ez a lírai hős itt, mint a haláltól. Ő a Látás Őskirálya, a Látás az élet szinonimja. A Látás oldja ki a halálból is. Mert nem halnak meg az ő szemei, nézik az Időt és a Jövőt.

És bűvöl a tekintet. A Látás birtokba veszi a nem láthatót. Mert az Idő egyáltalán nem látható, de térré alakítható. A teret az ember a gyorsulás túl hajszolásával vette birtokba igazán. Ekkor győzte le, akkor találkozott tapasztalatilag is a réteges idővel. Az idő térbeli rejtett arculata sejlik föl Juhász látáson alapuló látomásosságában. Absztraktumokat — Időt: ősmúltat, jövőt — képes megérzékíteni, időbeliséggé tenni. A Trau alatt meditáló király látomásai a lírai szituáció terébe rengeteg időt zsúfolnak, s ez a rengeteg idő a király virrasztását az időtlenségbe emeli ki, de emeli a maga helyzete, kínja fölé is.

Kínja, vívódása a halállal, az átváltozással, az enyészeti részleges halállal, maga halálával végül mégis meggyőzi sorstörvénye felől: „Csak egy az én szívem joga: hogy a Termő Boldog Mindenség-mezőt Könyvébe zárja, s legyen szívem a Múlt és Mindenek, mint a zsidók tűz-arcú Bibliája, hogy legyen szívem a Mindenség Teremtő Könyve, ne a Csönd üres-lapú magánya, hogy legyen szívem a Halhatatlan élet Végtelen Piros Termő Világfája.” Ezen a magoson záródik az eposz harmadik összefüggése, itt ismerszik föl, „hogy eljött már a Hajnal, az Én Hajnalom...” De a tatárok nyilai még becsapódnak olykor a vízbe és olyik a csónak oldalába, csak a szív érzi a hajnalt, de ez elég a Látásnak és az Akarásnak. Mert a Látás uralmát bévül az Akarás, a lélek életakarása egészíti ki. A Látásnak az Akarás a párja. Ahogy az érzések közt a szem, lélekben az akarat tűnik föl kitüntetettnek.

Ez az akarat hozta el idáig a lírai hőst, a fönn és a lenn látomásai után az önvizsgálat kapujáig. Most lép be oda! Most ér vissza a bensőhöz, de immár higgadt-tisztultságban. Oda jut, ahonnan elindult. Mert befelé révült, mikor a fonthoz emelkedett, és saját helyzete fölismerésében, amikor alá hullani kívánkozott, önmagához ért, s újra belépett a bensőbe.

Igen, a harmadik periódus önvizsgálattal kezdődik. Ilyenformán gömbszerű kompozíciót formál Juhász, s ez akkor sejlik föl, mikor maga nem egyéb már, mint „Csak-Szem”. Gömbbé zárt kompozíció, Csak-Szem lírai hős, aki a kezdeti halállal teleírt bibliát közben gömbszerű könyvhöz, a szemhez hasonlította, s ez a tökéletes — a legtökéletesebb — forma, a gömb immár mindennek kifejező szimbó9