Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 5. szám - SZEMLE - Villó Ildikó: Galambos Lajos: Azok az álmok - Rácz-Székely Győző: Fehér Ferenc: Hazavezérlő csillagok
Galambos Lajos: Azok az álmok Ötvennégy elbeszélés fűződik sorba Galambos Lajos új novelláskötetében (Azok az álmok, Szépirodalmi Könyvkiadó. 1971). Ha valami egységben tartaná ezt a térben-időben szerteágazó szövevényt, az a gondolat kemény következetessége, történelmi szituációk különbözőségét egybefogó elkötelezettsége lenne. Galambos valóban megpróbálja a forradalmiságot műve szervező erejévé tenni, de ez az igyekezete, sajnos, csak néha sikerül. Novellái többségében a megvalósítás ereje alatta marad a gondolatnak. Pedig valóságanyaga lenne hozzá; már származása miatt is. Legjobb novelláiban — ahogy már többen megállapították — Móriczra emlékeztet, de átvéve a stílusbeli megoldásokat, gondolatilag ez a kötete nem hoz újat: amit megfigyel, többnyire helytálló, de már sokan megfogalmazták, Galambos pedig nem képes ezekben az írásokban a valóság mélyebb, rejtettebb rétegeibe eljutni. Emberek és szituációk ismétlődnek minduntalan, ugyanazok a szavak, ugyanazok a mozdulatok térnek vissza. Figurái típusok maradnak: folyton változó nevük csak a névtelenség — jelentéktelenség — álarca. Ez a jelentéktelenség önmagában még nem lenne hiba, ha szürke emberek szürke gondolatait ábrázolva tagadást hordozna, ám azt hisszük, sablonosságuk az író gondolatainak elégtelenségét jelzi. Alakjai egyénítését nem segíti elő a költészet és a valóság szembesítése: a költészet néha nem élesebbé, kegyetlenebbé, hanem hangsúlytalanná teszi, szétmállasztja a novella gondolatait. A kettősség közömbösít, mint az ellentétes fázisú hullámrezgések. Igaz, néhol a szembesítés a valóságot erősíti, mint pl. Az a gyönyörű állat c. novellájában : itt a költészet és a valóság már nemcsak a művészi, hanem a társadalmi síkon is összecsap. Legjobb elbeszélései: az Utászok, a Szégyen és az Olyan nagy gyilkos. Az Utászok azért lényeges ebben a sorban, mert Galambos — többnyire ikertelenül — megkísérli a hősiesség átértelmezését. A novella sűrű oldatából lecsapódik annyi tanulság, hogy a hősiesség nem nagy lánggal égő tetteket jelent, hanem egyrészt szívós, rendíthetetlen kitartást, hűséget, másrészt a kellő pillanatban egyértelmű választást. Az olyan nagy gyilkos igen erősen emlékeztet a Barbárokra, igaz, más kontextusba ágyazva: ugyanazt a süket-vak amoralitást és megdöbbentő erkölcsi érzéketlenséget ábrázolja, mint Móricz novellája. Ettől az áthatolhatatlan sötétségtől megriad maga az író is; a bútorért, tulajdonért gyilkoló házaspárt nem veti ki a falu, mert tettük oly iszonyú és az értelem számára olyannyira megközelíthetetlen, hogy a szokás megtartó kereteinek teljes szétrombolása nélkül nem ítélhető el. Ezeknek a parasztoknak az életét éppen a szokás, a változatlan ismétlődés tartja össze, s így nem tudnak, nem mernek megküzdeni a fantasztikummal, inkább beleépítik az életükbe, értetlenül. Az akasztófa alá induló gyilkost ugyanazokkal a szavakkal üdvözlik, mint azelőtt, ha az utcán találkoztak. Nem merik végiggondolni, hogy ez a hirtelen gyilkossá lett János éppolyan normális ember, mint ők. Gyengébb írásaiban a Iíraiság bántó érzelgősséggé olvad, különösen ott, ahol a városi életet akarja feltérképezni. De a falu-város problémát feldolgozó írásainak nagy érdeme, hogy túllép az elvont ellentét kétes igazságú közhelyein: a hagyomány nála az új megszületését segítő-gátló, előre és hátrafelé tekintő Janus-arcú képződmény. Ha önmagával, korábbi írásainak mércéjével mérjük az írót s a könyvet, meg kell állapítanunk, hogy most kevesebbre futotta erejéből. Korábbi írásaiban — Keserű lapu, Tirpákok — messzebbre vitte a valóságfölfedező bátorság. Mintha az ott meghódított tájat most csak végig akarná járni, megelégszik a feltárt valóság leírásával. Hiányérzet marad az olvasóban, mert ha az író „kérdező ember” .Galambos itt úgy kérdez, mintha előre tudná a választ. S ha a válasz őt magát sem érdekli, hogyan várhatná ezt olvasójától? VILLÓ ILDIKÓ Fékét* Ferenc: Hazavezérlő csillagok Kosztolányival együtt vallja legújab kötetében, a Hazavezérlő csillagok-ban, a jugoszláviai magyar költő, Fehér Ferenc, hogy „az a tény, hogy anyanyelvem magyar és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható”. „Naplójegyzetek” — írja alcímként, de valójában „a számozatlan dolgok füzete. Az írói önismeret záloga”. 1958 és 1970 közötti tizenkét esztendő mindennapi élményei; találkozások, beszélgetések, jegyzetek, reflexiók, úti gondolatok, amelyeket tárgyilagos valóságlátás és ábrázolás jellemez: egy megfigyelő és cselekvő ember vallomásai. „Mindig arrafelé váltsa meg az ember a jegyet, amerre várják és visszavárják” — mondja úti céljairól, s így térképezhetjük fel a megjárt utat: bácskai, bánáti irodalmi estek, csantavéri, zentai, becsei író-olvasó találkozók, belgrádi, zágrábi, zombori, rijekai, szarajevói, mostari, szkopjei, kosovskai, mitrovicai, pristinai, ohridi . . . felolvasó körutak többezer kilométeres átlóit. S a budapesti és erdélyi magánutak vagy írószövet92
