Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 5. szám - SZEMLE - Szekér Endre: Könyvheti könyvek
vezeti kis csapatát. Mögötte a vert nép. Ereje megacélosodik. A haza erőt ad neki. Béla király, a halottak királya nemcsak veszíteni tud, hanem győzni is. Győzni a pusztulás felett. S újrakezdi az Életet, pusztult nemzete, országa Életét. Lengyel József: Igéző Lengyel József emberi és írói útja páratlanul összefonódott. Minden körülmények között igazi ember maradt. S minden megpróbáltatás ellenére: igazi író tudott maradni. És forradalmár. S nem könnyű évtizedekkel vállán elmondhatta — mint egyik interjújában tette —, hogy életét teljesnek érezve minden leírt sorát vállalja. S ez nem kis teljesítmény. Most életmű sorozatában Igéző címen legjobb elbeszéléseit jelentette meg. Szinte valamennyi írását igazi elkötelezettség, mély emberség, súlyos gondolatiság, lírai hangvétel jellemzi. Nem az egyes ember fájdalma, sorsa, hanem mindig a közösségé vonzza. Az emberi megpróbáltatások keserűségét nem leplezi. Megküzd a világ kegyetlenségével. S győzni tud. Ez a végigszenvedett élet fonódott össze műveinek megküzdött humanizmusával. Kísérletező író. Versekkel kezdte pályáját, írt filmnovellát, tv-játékot. Főműfaja: az elbeszélés. Ezt olykor kisregénnyé tágítja, máskor bibliai prózaverssé formálja. Nekeresdi György néven nemegyszer maga az író szerepel műveiben. A híres Elejétől végig című önvallomásos elbeszélésből ismert névtelen hős, ki a ,,termő és teremtő embertől” búcsúzott e régebbi Lengyel József-írás végén: ismét itt áll előttünk mint „obsitos”. De olyan obsitos, ki nem „mesét” mond, hanem az évek múltán felidézi keserű táborélményeit (Obsitosok szökésekről mesélnek). A szökések morális kérdéseiről is vall: Nekeresdi nem szökött, ő tűrt, remélt, arra számítva, hogy szökés nélkül is szabadulhat. Nesztorov húsz évet kapott, s a „zöld ügyészhez”, az erdőhöz fellebbezett, azaz megszökött a táborból, utólag állítja össze Nesztorov szökési előkészületének epizódjait. Szubjektív megjegyzést fűz a szökésekhez: „Jól kiszámítottam mindent. Mondhatnám úgy is, hogy győztem: szabad vagyok. De rajtam a gyávaság mocska, annak köszönhetem a győzelmemet.” Más típusú elbeszélése az Ézsau mondja. Az író Ézsau mellé áll. Első személyben mondja el történetét, amikor is egy tál lencséért eladta első szülöttségi jogát. A valóság ebből a nézőpontból másképpen alakul, s mi olvasók is Ézsau érveit érezzük erősebbnek. „Éheztették atyámat” — mondja, és ő, Ézsau, a vadász hozott atyjának az erdőből vadat. Megismerjük az otthonülő, simabőrű, gerinchajlító testvért: Jákobot. S megelevenedik szemünk előtt a szinte vak apa megtévesztése, amikor Jákob egy kecske bőrével borítja be kezeit, hogy Ézsauhoz hasonlítson. Lengyel József nem szűkíti le a történetet Ézsau és Jákob történetére, hanem mintegy példabeszédnek használja fel korunk morális problémáira függesztve tekintetét. Amikor Jákob „kiválasztott” népéről szól, az Író utal a német felsőbbrendűség elméletére. „Ügy írj, mintha arra számítanál: ez lesz utolsó írásod, szinte végrendelet. Akkor is, ha ezer terved van még és ifjú egészséged” — írja Lengyel József Ars poetica-jában. Híven számolt el az „öreg tizen- kilences” az elévült tartozással. Azzal, hogy kimondta, elévültté tette. Váci Mihály: Százhúszat verő szív A nemrég tragikus hirtelenséggel elhúnyt népszerű költő válogatott verseit tartalmazza a Százhúszat verő szív. A Nyírségből indult költő ars poeticája változatlan volt: ő „használni akart” és „nem tündökölni“. Jellemző egyéniségére, ahogy egy kritikára felelt nagy szenvedéllyel, mert „túlzás a harc, forradalom, a halál — másoknak javára”. Egy igen egyszerű képpel állít szembe kétféle magatartást: az eperfa alacsonyságát, a ház ereszéig nyúló kis igazságát és a jegenye messzi lobogását, a közel és a távol igézetét, varázsát, túlzását is magában rejtő igazát. Váci a jegenyék szenvedélyes lobogásával szólt. Uniformizálódó, sokszor talán túlzottan egyetemessé váló költészetünkben Váci mindig tudatosan magyar volt, ezer hajszálgyökérrel kapcsolódott ahhoz a földhöz, ahhoz a néphez, melyet nem tudott felejteni: akárhova utazott, „ott is a görnyedt háttal küszködök terhét” hordozta. Kis hazáját őszintén, minden póz nélkül szerette, József Attila mottójával és példájával vallott az „édes hazáról”, a „hódítók erejével” és a hódolók hűséges alázatával. Ezt a télutói Magyarországot Rómából hazafelé hozta magával, kissé romantikus-meleg képpel a mézes kalács-szívhez tartva hasonlónak: „Homloknyi ország; — verítékes láz ver ki: — jövőt álmodás.” A költő magyarságérzete rokon volt nagy elődeinek összetettebb látásával: észrevette a külföldet járt, kocsin járó „nomád” magyarok undorító üzletelgetését; az önző kispolgári lét bekerítettségét; a gyávák ragályos visszahúzódását. A fájdalom erősödött benne, ha észrevette, hogy társai eltávolodnak tőle, otthagyják a zászlót, szembefordulnak vele. Váci nem tántorodott, tűrte az ütést, s a gyengét még segítette is. 88
